Ma 2018. július 20. péntek, Illés napja van

HANS LÜDEMENN'S ROOMS Blaue Kreise

Vannak helyzetek, amikor kénytelen vagy gyengébb „képességű” készüléken hallgatni CD-ket. És vannak CD-k, amelyeket nagyon nem mindegy, hogy min hallgatod. Nos, Hans Lüdemann együttesének címben jelzett lemeze eklatáns példája a röpke „okosságnak”. A technika ördöge pedig a bolondját járatta velem.

Laptopban megszólaltatva nem értettem a publikáció miértjét sem, annyira átlagos (olykor az alatti) jazztrió-lemeznek véltem. Csodálkoztam jó sort, hiszen a Magyarországon is elismert, a klasszikus muzsikában és a jazzben egyaránt jártas német zongoristának messze nem ez az első BMC-kiadványa. (Egyikük alapján már-már leszögezhető, hogy egy Kölnben adott koncert hasonló rangot jelent a jazzben, mint tokiói buli – rockban.) Normális cuccon persze azonnal kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről.

Amit igazából (értsd: jó minőségben) hallhatunk, az nem kevesebb, mint csipke-finomságú, végtelenül izgalmas, dinamikájában igen változatos, európainak nevezhető kortárs improvizatív muzsika. Persze akkor sem tévedünk sokat, ha tömören jazznek nevezzük mindezt, amelyben – alaposan odafigyelve – népzenei elemeket is felfedezhetünk.

A zenekarvezető társai sem ismeretlenek nálunk, és nem csupán a koncertjeik okán, hiszen BMC-lemezt is készítettek hasonló felállásban. Ettől függetlenül nem kívánom mellőzni a rövid bemutatásukat. A francia bőgőst, Sebastien Boisseau-t Gadó Gábor zenekaraiból is ismerhetjük. A boszniai származású, Németországban élő Dejan Terzic dobos pedig a mi Tony Lakatosunkkal is játszik alkalomadtán, felidézve egyben a közvetlen magyar kapcsolataikat, muzsikusok tekintetében legalábbis.

A CD-re vett tucatnyi számból tíz Hans Lüdemann szerzeménye, egy pedig Dejan Terzic-é, valamint Ornette Coleman-témát is hallhatunk a trió előadásában, némi pikantériát kölcsönözve az anyagnak.

Az ötpercnyi „sötét fények” finom tónusú, sejtelmes villanásai után (amelyből a bőgő dallam-hangszerként is kiveszi a részét) a címadó darab következik, mondhatni: kék körök tűnnek elő gyors egymásutánban, olykor koncentrikusan kirajzolódva. A következő szám (Run) pontosan, szinte filmszerűen láttatja a futómozgást. Az Arabesque szintén az, aminek mondja magát: „játékos hangulatú, kecsesen formált kisebb zenemű” - idézve az Idegen szavak és kifejezések szótárát. Elegáns dallamokkal – teszem hozzá saját kútfőből. A Crum pedig a lemezanyag leghosszabb, több mint tízperces darabja. Mozgalmassága, változatossága, megszámlálhatatlan koloritja nehezen önthető szavakba. Lüdemann kortárs zenei vénája talán itt mutatkozik meg a legszemléletesebben.

A free jazz úttörőjének számító Ornette Coleman szerzeményei közül a Humpty Dumpty-t választotta a kis csapat, megfaragva azt a maguk képére, azaz: illesztve be a repertoárba. A Narrow Movement-ben ismét kiemelt szerepet kap a bőgő (méltán), de nem részletezem tovább a regénybe illő zenei történéseket. Végül, de nem utolsósorban: a briliáns lemezanyag újabb „kék körök” bámulatos megformálásával zárul.

Egyetlen kérdés ragadt csak bennem: ugyan, milyen a Lüdemann által használt(?) virtuális zongora? Nos, alighanem ezért is kell a tökéletes harmóniában muzsikáló, egymás minden rezdülését lereagáló trió koncertjeire elmenni, helyesebben: járni – mindig, amikor alkalom adódik rá! 

olasz