Legjobb tudomásom ez a jazz egyetlen, ma is élő „alfaja” azok közül, amelyek már a XIX. században léteztek. A jazz-közvélemény gyakorlatilag az amerikai Scott Joplin munkáival azonosítja a ragtime-ot. Véleményem szerint ez a megállapítás csupán annyiban helytálló, hogy az 1900-as évek elején gépzongora-felvételek készültek vele, amelyek azóta persze CD-n terjednek. Nem kívánom azonban kicsengetésig tartani a történelemórát. Néhány vázlatpont álljon itt mégis: magyar zeneszerzők is alkottak a hőskorban, ebben a stílusban. (Nem csökkenti az érdemüket, hogy kevesen tudnak róluk olyannyira, hogy az infó nem „hivatalos”, úgy értve: nem „kanonizált”.) Erről is szól Simon Géza Gábor CD-melléklettel „súlyosbított” könyve: K.u.K. ragtime – Az Osztrák-Magyar Monarchia ragtime-korszaka (Pytheas, 2007).

Az angol-magyar kéziszótár (amelynek 1997-es kiadása áll rendelkezésemre)„erősen szinkopált néger tánczene”-ként magyarázza a szót. Oké, a lényeget közelítőleg összefoglalja, bár az afrikai „néger” zenékre a ragtime – enyhén szólva - nem volt jellemző, és a „tánczene jellegét” is elvesztette menet közben.

A műfajnak egyébként gyorsan kialakultak a jellegzetességei. A legtöbb művész ezeket a hagyományokat követi ma is. Az „ortodox” és az újító szándékú bluesmuzsikusok rivalizálásának szintjére persze még nem jutottak el. Ez a fiatal lengyel duó azonban, ha lavinát talán nem is, de néhány „hógörgeteget” mindenképp elindíthat.

Marcin Masecki (zongora) és Jerzy Rogiewicz (dob) egyetlen Scott Joplin-szerzeményt sem játszik a lemezen, viszont két olyan darabot a műsorára tűzött, amelyeket anno Thelonious Monk szintén, és további „feldolgozásokat” is hallhatunk, tehát némi viszonyítási alapunk mégis csak lesz a témában. A számok többségét a lengyel zongorista írta, amelyek semmivel sem gyengébbek (sőt: összetettebbek, rafináltabbak), mint az ún. ragtime-klasszikusok.

Nyilvánvaló, hogy a „titok” igazából az előadásmódban rejlik, illetve az egyes kompozíciók építkezésében, valamint persze a ritmizálásukban.

Monk a Dinah-t például úgy játszotta szólóban, hogy megidézte egyben a századelő ragtime-zongoristáit. Masecki esetében szó nincs az effajta, hagyománytisztelő és -követő felfogásról. Számára az – a bemelegítő, alig több mint egyperces számának címét idézve – csak Wtro. Kiindulási, de nem kifejezetten igazodási pont. Ő – akár a műemlék épületeket a mai kor követelményeihez igazító építész – a régi alapokat, a főfalakat és a homlokzat formáját megmentve, megőrizve varázsolja korszerűvé azokat – belülről.

Mindez az említett „ragtime-klasszikusok” felhangzásakor figyelhető meg leginkább. Érzékelhetők ugyan a korábbi zenei alapok, de Masecki ezeket túlnőve építkezik. Mintha kilátókat formázna, felfelé törő koncentrikus körök mintájára, általában. (Aki ismeri a budapesti Nemzeti Színház melletti kilátót, el tudja képzelni, mire gondolok.)

A saját szerzeményei pedig a kortárs muzsika felől is megközelíthetőek. Olyan idő-töréseket, megközelítőleg sem kiszámítható, „páratlan váratlanságokkal” teli pulzálást mutatnak, amelyek korszerűvé, sőt progresszívvá teszik azokat. Mindehhez Rogiewicz már-már ikertestvéri gondolati azonosulása, a zongorajáték felfogásával megegyező dobolása társul. (Már amikor nem Marsecki vezet elő szólóban furcsa, mégis lebilincselő zenéket.) Ehhez fogható muzsikát a lemez ismertetőjét író szakember sem hallott még, mért csodálkozom hát önmagamon?

Mindenesetre jó szívvel ajánlhatom a lengyel duót nem csak a kecskeméti fesztivált szervező „főbohém” Ittzés Tamás, de a nagyközönség figyelmébe is!