Ma 2018. december 15. szombat, Valér napja van

Áron Tálas Trio: Little Beggar

Magyar jazz-formáció japán lemezpiacon való debütálása jelzés-értékű akció minden jazz-szimpatizáns számára, leginkább azonban férfias tett a zenekar részéről (Áron Tálas Trio: Floating Island, 2016). Akkoriban (mármint két évvel ezelőtt) itthon is lehetett hallani az együttesről, köszönhetően annak, hogy névadója és vezetője, az ifjú zongorista akkortájt és annak előtte tevékeny segítője, aktív közreműködője volt számos formációnak. Időről időre erősödött meg tehát a kis csapat, mire a hazai jazz-színtér szintén felfigyelt rájuk (okkal és joggal): az új felvételeiket tartalmazó CD a külföldön is jól ismert hazai kiadó, a BMC gondozásában látott napvilágot.

A trió felállása nem más, mint a klasszikusnak nevezett jazz-trió. Az említett zongorista mellett Barcza Horváth József (nagybőgő) és Gyárfás Attila (dobok) képezik a ritmusszekciót.

Fiatalos lendület, frissesség, ha kell: erő és persze szerves egység – ezek Tálas Áron triójának legfontosabb jellemzői. (A magas szintű hangszeres képzettség alap, mégis az a legkevesebb, hogy említést teszek róla.)

A lemezen hallható tizenegy szám kivétel nélkül Tálas Áron szerzeménye. Bátorságra, duzzadó önbizalomra és összeszokottságra utal ez a vállalás, valamint az egyedi, saját hang keresésének kísérletére, amely máris értékelhető eredményt mutat. Mindezt úgy képesek elérni a fiúk, hogy sem az olykor lírába oltott dallamosság, sem a játékosság, de még az áradó szenvedély sem hiányzik a muzsikájukból, ezért joggal pályázhatnak a jazzkedvelők relatív szélesebb rétegének a figyelmére - kis szerencsével nem csak Magyarországon.

A nyitó szám, a szerkezetileg meglehetősen összetett Little Beggar minden bizonnyal egy szeretet-éhes kis koldusról szól, aki éppenséggel nem siet sehová. A tempós Hendersong tág teret enged az improvizációnak, különösen a ritmusszekció részére, amely remekül él a felkínált lehetőséggel. A Ke-Bop is nagyjából hasonló felfogású lenne, mégpedig a bőgős invenciózus szólójával, ha a zongorista nem rejtene néhány csavart a történetbe, magához ragadva olykor a kezdeményezést. A B.M. elmélyülésre, befelé fordulásra készteti hallgatóit. Hálásak lehetünk érte. Ahogyan (a) The Song-ért is, hiszen ez a szerzemény bármelyik, hasonló szellemben alkotó világnagyság lemezén megállná a helyét.

Na és a kis vicceskedő Chicken Run. Nem igazán emlékszem, hogy édesanyám baromfiudvarában bármelyik állat képes lett volna több mint hatpercnyi kitartó futásra, a kutya elől menekülve sem. (Nem dicsekszem, mert nincs mivel, de náluk magam is szívósabb jószág voltam gyerekkoromban.) De hát, nem versenyezhet mindenki az ördöggel egy spanyol országúton, így aztán nagyon rendben van, hogy a csapat egésze felfokozott iramot diktál, miközben a gyermekjáték komolyságával kezeli a témát.

A Big Talk-ban ismét a ritmusszekció „beszéli meg” a dolgokat elsősorban, mégpedig nagyon bölcsen, mégis jutalomjátéknak tekintve a lehetőséget. A szép ívű lírából azonban sosem elég (Weighted Words), ezért a Cloud Atlas rögvest felzárkózik mellé csakúgy, mint a nem kicsit fajsúlyos Epigramma. Szóval, itt nem érünk rá unatkozni, kérem! Mindezt a jófajta röviditalok módján ható (feszültségoldó-hangulatjavító) Cheey Gig hivatott bebiztosítani, zárva egyszersmind a lemezanyagot.

Arcon mosoly, szívben öröm. Minden ellenkező híresztelés ellenére a zenekarokat, előadókat, zeneanyagokat kritizáló emberszabásúak többségének az a legnagyobb öröme, amikor olyan tehetségeket talál, „fedez fel” önmaga és olvasói számára, akik az isteni ajándékot kibontani is képesek. Tálas Áron triója vaksötétben is ilyennek látszik, pontosabban: ilyennek hallatszik.

olasz