Egy, nem is olyan váratlan ötlettel a magyar klasszikus zenei közegben magasan jegyzett muzsikusokat vonzott be az egyébként jazzmuzsikusokból álló triójába: Klenyán Csaba (klarinét) és Jankó Attila (fagott) lettek az új (reményeim szerint nem kizárólagosan alkalmi) „játszótársak”. Mindez egyszersmind el is döntötte a lemezen hallható muzsika stílus-béli arányait. Egyik pólusán az imént nevezettek klasszikus zenei tapasztalatai, a másikon pedig a „jazzista” Orbán György (nagybőgő) és Baló István (dobok) állnak. A kétpólusú „világ” metszéspontjában pedig a sokoldalúságáról ismert zenekarvezető maga. Patikamérlegre azonban itt nincs semmi szükség. Nem méricskélni, hanem érezni és élvezni kell ezt a muzsikát! Más kérdés, hogy az efféle írásnak – hitem szerint – feladata annak lehető legteljesebb körű bemutatása, ismertetése, a fenti felvezetőt is ideértve.

Lukács Miklóstól ugye, az lenne a meglepetés, ha nem valami meglepővel, valami váratlannal állna elő megint. Ezúttal sincs ez másként, természetesen.

Új lemezének címe (magyarul: fény és árnyék) egyfajta zenei koncepciót sejtet, de a számcímeket (jól-rosszul) lefordítva rá kell jönnünk, hogy ennél szélesebb érzelmi, hangulati skálán lehet csak elhelyezni ezt a speciális crossovert. (Annak mibenlétét, „természetrajzát” erősítendő, a CD belső borítóján két költeményt olvashatunk Babiczky Tibor műveiből, aki – számos kötete megírásán túl – Nick Cave verseit ültette át magyar nyelvre.) A feladat tehát nem kevesebb, mint (többnyire) elképzelt, helyzeteket vagy természeti jelenségeket transzponálni, felemelve egy szellemileg magasabb szintre: a zene szavakon túli közegébe. Máris elárulom: olyan megoldással, ami teljes sikerrel zárult-

Talán az egyetlen számba vehető, „megfogható” tény annyi, hogy hat, többnyire hosszan kivezetett Lukács-szerzeményt tartalmaz az album. A tízperces első a Ventum, azaz (ha pontos az Internet segítségével történt fordítás) szél. A fúvósok és a ritmusszekció szállítják a bevezető hangokat, amelyet rövidesen felvált és tovább röpít a cimbalom izgalmas, vibráló játéka, – elképzeljük, amint ördögszekereket görget a pusztán az őszi szél – amelyet klarinétszó fűz tovább. A fagott hangjainál csendesedni látszik az „időjárás”. Érdekes, hogy e pillanatokban úgy tűnik, mintha kottából játszott szólamot hallanánk. (Lesz efféle érzetünk később is, a klarinét játékában.) A jazzmuzsikusok improvizációi azonban ezúttal, és később is remekül egyensúlyozzák ki őket.

Nem történik ez másként a Dal segno című szám esetében sem. (Nagyon-nagyon szabadon úgy fordítanám, értelemszerűen: variációk egy témára.) A darab egyik különlegessége, hogy a cimbalomjáték erősen kísérletező jellegű, a jócskán kortárs muzsikára hajazva, Lukács Miklós igazi jutalomjátékává nemesedve! És a Vertigo, a szédületes! Mit mondjak: találó, sokkal inkább: tökéletes a cím-választás!.Lehet belefeledkezni ritmusok a körhinta-szerű pörgésébe!

A címadó szerzemény áttűnései éppen úgy kifejezhetetlen finomságúak, amilyen főúri eleganciával a fény és az árnyék képesek váltogatni egymás helyét, pozícióit: a maguk legtermészetesebb módján, csodás hatásokat keltve, belső szépségeket indukálva.

Circum, vagyis: körül. Cirka. A lemez talán legjátékosabb, leginkább élettel teli, egyben legösszetettebb száma, amelyből a kellő megfontoltság, valamint az értő építkezés sem hiányzik. És a Calm. Nyugodt, csendes - árulkodik kifejezően a cím, ami mégsem jelenti azt, hogy ne lenne telis-tele belső feszültségekkel ez a darab is.

Mégis, mi lenne a Lux et Umbra summázata? Nos. Ez a CD lett az újabb óriási kedvenc a listámon! Hiszem, hogy Lukács Miklós és csapata tempósan halad célja felé az ismeretlen, ám minden jel szerint jól járható úton. Vagyis, reális eséllyel a világhírnév irányába. Bámulom, csodálom őt, őket eközben. Van miért.