Ma 2018. augusztus 14. kedd, Marcell napja van

Kubinyi Júlia - Szokolay Dongó Balázs – Zimber Ferenc: Rustico

Ezúttal nehezen jött össze a szokásos bevezetés. Kerestem a szavakat, kerestem a hangot. Igyekeztem feltárni a lehetséges aspektusokat, de egyik ráközelítéssel sem voltam maradéktalanul elégedett. A trió-formációban történő muzsikálás felől kellett volna elindulnom? Oké, vagy mégsem, hiszen az nem újdonság: e felállás könnyedén visszavezethető az évtizedekkel ezelőtt élő, a mindennapok részeként létező népzene talán utolsó időszakáig, az ún. „padkaporos bálok” forgatagáig, ha nem is ugyanilyen hangszeres leosztással. (Bocsánatosan haza beszélve: alföldi példánál maradva.) Csakhogy az az idő elmúlt, a muzsika funkciója megváltozott. Ez itt most nem tánc alá való.

Lehetne csűrni-csavarni a témát, de minek (most egyébként sem célom értekezést írni róla), hiszen jelen esetben alighanem ún. népzenei alapokon nyugvó kamarazenekarról beszélhetünk. Ezúttal (teszem hozzá sietve) annak is egyfajta, kvázi experimentális, kísérletezős „városi” leágazásáról. Hadd áruljam el máris: a kísérletezés teljes sikerrel zárult!

A kis csapat megalakulásának pontos hátterét nem ismerem, mégis van egy merész teóriám róla. (A titkok tudói majd csak segítséget adnak a korrekcióhoz, ha az szükségessé válik.) A kulcsszó – szerintem – a véletlen! Van ugyanis némi bepillantásom a koncertszervezés „műhelytitkaiba”, amelynek sajnos a pénztelenség a meghatározó eleme – a legtöbb esetben. Nagyobb létszámú együttes meghívása ezért komoly nehézségekbe ütközhet, és a néhány fős társaságot részesítik előnyben, olykor alkalmi formációk felléptetését vállalva, netán kockáztatva meg. Szerencsés esetben a muzsikusok rá tudnak hangolódni társaik kreativitásért felelős hullámhosszára, a szükségből erényt képesek kovácsolni, és jól sül el a dolog. Néha annál is jobban. Mint Kubinyi Júlia, Szokolay „Dongó” Balázs és Zimber Ferenc esetében.

A „páva” első szériájában feltűnt énekesnő a tévés vetélkedő előtt már megmutatta tehetségét, a Dűvő zenekar „hangjaként”. Velük készítette első szólóalbumát 2015-ben, Magam járom címmel. A jelen munkáját nem tekinti szóló produkciójának, de ez tényleg csak címkézés (és döntés) kérdése.

A fúvós hangszerek arzenálját a legmagasabb fokon megszólaltatni képes Szokolay „Dongó” Balázs munkásságának „hívó szavai” a népzene és az improvizáció. Vele muzsikálni már-már különös rangot ad másoknak, amit jócskán megkönnyít az ő nyitottsága, kooperatív- és alkalmazkodó készsége.

Zimber Ferenc eddigi pályája a magyar cimbalmos-képzés igen magas nívóját reprezentálja. Balogh Kálmán „iskolájától” az Állami Népi Együttes zenekaráig ível a folyamat, miközben a Buda Folk Band állandó vendége… Nem semmi, ugye? (Jómagam a Napra korai, cimbalmos időszakában figyeltem fel nem mindennapi kvalitásaira, ahová Kálmán helyetteseként ugrott be olykor.)

Hármójuk együttműködése azt a különös (látszólag ellentmondásos) előfordulást példázza, amikor a kevesebb több. Ők bizony, nagyon érzik egymás rezdüléseit: mintha évtizede együtt játszanának, szóljon székelyföldi, felvidéki, moldvai, mezőségi vagy somogyi muzsika éppen. És a sorrend nem véletlen. A prioritás a zenekaron belüli egységé (amely meglétéhez itt kétség nem férhet) és a kohézió. Mert ha e tulajdonságok nincsenek meg, igazán mindegy, honnan ered a zene, amit műsorra tűztek.

De ezek a fiatalok nagyon tudnak, és biztos lábbal mozognak a maguk választotta (nagyon nem tükörsima) terepen. Három egyenrangú muzsikus szívet gyönyörködtető produkcióját hallhatjuk. Bár, mintha Dongó hangyányival nagyobb részt vállalna a közös törekvésekből (aminek nincs igazán jelentősége), de lehet, hogy azért hallhatjuk így, mert ő szabadon váltogathatja a hangszereit. Kubinyi Júlia ének-minőségének elsődleges jellemzője érzésem szerint nem több és nem kevesebb, mint hogy hatalmas kifejező erővel adja át a dalszövegek mondandóját, minden pillanatában azonosulva velük. Mindezt egyetlen szóval is leírhatnám: érzelem-gazdagság! Zimber Feri cimbalomjátéka – ha kell – tökéletesen betölti a megszokott hangszerekből álló ritmus-szekció hiányát, és ha kell, hibátlanul ellenpontoz, amikor pedig (ritkásan) előtérbe lép, remekel szólózás közben.

Újabb értékes kiadványt vehetünk kézbe tehát, amely a magyar népzene hihetetlen gazdagságát dokumentálja, mégpedig toronymagas színvonalon, és nem utolsósorban: remekül szórakoztatva hallgatóságát. Ha sok hasonlót kívánok még magunknak, nem leszek önző disznó, ugye?

olasz