Hogyan is kezdődött az Egy kiállítás képei története? Az orosz zeneszerző ugye, csak a szóló zongora-verziót írta meg 1874-ben, egy valódi kiállítás képei által ihletetten, majd jött Ravel, vele a szimpatikus szimfonikusok, amelyek nyomán a publikum érdeklődése és lelkesedése máig tartó.
A legfrissebb formáció azonban nem több, mint egy duó, amit egy kitűnő észt zongorista, illetve Miles Davis és Chick Corea egykori szaxofonos-játszótársa (és hogy kicsit hazabeszéljek, a Modern Art Orchestra Bartók-feldolgozás-sorozatának első számú szólistája), Dave Liebman alkotnak. Muszorgszkij talán legnépszerűbb munkájának a zongorista, Kristjan Randalu vezérelte jazzes átértelmezésről olvashattok tehát alább. Így aztán világos, hogy a mű eredeti változatát érdemes előkapod a lemezpolcról, a mihez tartás (vagy a mihez képest) végett.
Ahogyan illik, a teljes alkotást vette górcső alá a két művész, hiszen minden tételhez van érvényes mondani- vagy hozzáfűzni valójuk. A feladathoz való hozzáállásuk pedig alapból igen pozitív. Nem görcsölnek rá semmire, nem rugdossák méregből a kijevi nagykaput, hanem szélesre tárják azt előttünk. És hogy miket hallhatunk ennek következtében?
A Promenade közismert témáját a zongora hozza, természetesen. Erre laza imprót fúj Dave, a szám végére visszatalálva az eredeti motívumhoz. A Gnomus-ban viszont a szaxofon már markánsan domborít a dallam kiemelése közepette. Az első verziónál is rövidebb Promenade II-ben a szaxofon-játék szabadság-foka az, ami leginkább elismerést keltő. Az Il Vecchio Castle sziluettje az ő ódon mivoltában is szépséges és méltóságteljes, amelyre a két hangszeres érző és értő, invenciókban gazdag együttes játéka nyújt örökös garanciát. A szemléletes sétát a Promenade III-nak az első felfogására hajazó változata nyilvánítja időlegesen befejezettnek.
Maradunk hát – képletesen - (a) LesTuileries berkein belül, amely hely több zenei izgalmat rejt, mint azt elsőre reméltük. Bátor zongora-futamokat leginkább, hiszen nem a véletlen műve Kristjan Randalu számos jazz-díja, valamint egyik lemezének Grammy-re való jelölése. Bydlo a következő, festmény-ihlette, kissé komor, jazzben oldott alkotás, amelyet egy nyúlfarknyi sétával (Promenade IV) mégis csak ki kell pihenni. Elgyönyörködhetünk utána a kiscsibék tétova tojás-táncában (Ballet of the Unhatched Chickens), a szoprán-szaxofon hangon káráló, izgatott tyúkanyó felügyelete mellett. (Ilyet sem sűrűn hallani faluhelyen.) Két, kissé szigorú portrét is megtekinthetünk (vagyis hát, hallgathatunk) ezután, mégsem megy el tőlük a hangulatunk, sőt. Az újabb utazásunk a limoges-i piacra vezet (Limoges – The Market), szórakoztatóan civódó kofák közé.
Alászállásunk a holtak birodalmába (Catacombae, valamint Cum Mortuis in Lingua Mortua) maga a túlvilágra való eleven rácsodálkozás. Az orosz boszorkány, a Baba Yaga kunyhója varázslatos zugokat rejt. A mi dolgunk az csak, hogy felfigyeljünk rájuk, és kilessük, kihallgassuk a titkaikat. A kijevi nagykapu fenséges látványa (The Heroic Gate címen) pedig meghozza az esetleges eltévelyedések kompenzálásaként áhított feloldozást.
A Mussorgsky Pictures Revisited magvas summázata annyi, hogy a klasszikus muzsika nem feltétlenül komoly zene. Ez a lemez pedig az iménti, komolytalanul megbízható tézis ékes és sarkalatos bizonyítéka, de hát a (jazz-)világsztárok ritkán hibáznak. Most sem tettek ilyet.