Mondhatni, alighanem ez a Zene az időtlen percek magányából című, régóta várt albumuk esszenciája, legalábbis gondolati vezérfonala is. (Ám ha mégsem így van, talán nem tévedek nagyot.)
Ami a zenekarvezető művészetét illeti: elfogultságot kell bejelentenem ez ügyben! A zene határainak általa való, folyamatos feszegetése, az ő imponáló magabiztosságával kivitelezve, egyszerűen bámulatos! Nem bír másféle lenni az új lemezanyagához való viszonyulásom sem. (Félreértés ne essék. Csakis a magam nevében beszélek, a kedves olvasó pedig eldönti, hogy osztja-e a véleményemet, vagy sem.)
Amint már jó néhányszor megtapasztalhattuk, alapvetően kortárs muzsika az övé. Érdekesség, hogy a „cimborái”, név szerint Orbán György (nagybőgő) és Baló István (dobok)  inkább a jazz művelését preferálják, de a világhírű cimbalmos képes volt odahatni, hogy a lemezfelvétel idejére az ő elképzeléseihez, szellemiségéhez igazodjanak, de hát ettől is szép a csapatmunka.
A Music from the Solitude of Timeless Minutes tehát a legkevésbé sem a magány terméke, holott köztudott, hogy az alkotó munka ilyen körülmények között a leghatékonyabb. (Persze, kollektív improvizációról is hallottunk már, ennél fogva ez az általánosítás sem teljesen helytálló.)
Megragadni hát az időt. Igen ám, de melyiket? A szabályosat, pontosat, vagy azt, amit mi érzékelünk?
A metronóm, mint afféle gonosz Kronosz (a görög idő-isten) hangja ridegen és kegyetlenül egyenletes. Nem úgy, mint a szívverés olykor gyorsuló, máskor lassuló, de mindenkor életet diktáló ritmusa. Közelítőleg ezt képezi le, ezt üzeni a CD-n hallható első darab, az Introduction to a Dream. Csapongó cimbalom-hangok és tétova szélharang írják felül a metronóm idegesítően monoton tempóját. Ütem-váltások és „robbanások” a teljes számban és a teljes trióval, immár a metronóm áldatlan diktatúrája nélkül. Ez a megállapítás már a soron következő Metamorphosis-ra vonatkozik. A Nymphaea aztán érzékeny „nebántsvirág” módjára mutatkozik meg a maga valójában, mégpedig a cimbalom és a bőgő izgalmasan váltakozó hosszúságú hangjai segítségével. A Memento eleven pezsgéségében pedig szinte észrevétlenül búvik meg egy apró, népzene-szerű motívum.
A lemezanyag második felének első darabja, az Ode to the Death Knell a talán már el is múlt időt adja vissza nekünk, óvatoskodó lassúsággal indítva meg a titokzatos műveletet. A szellemes címet kapott The Long Life of Ephemera (Egy tiszavirág hosszú élete) Baló István jutalomjátéka a lemezen, a dobosok és a minden pillanatot intenzíven megélni kívánó kérészek legnagyobb ámulatára. Persze, a zenei folyamatok alakulása ezúttal sem ennyire egyszerű, de mért is lenne az? A kortárs muzsikára leginkább hajazó Realistic Visions-ról nem beszélve, amely a lemez leghosszabb és leginkább összetett szerzeménye. Legszívesebben feladnám házinak, hogy ki hányféle víziót vél felfedezni benne? Hátha magam is okosabb leszek e tekintetben. Jelen állás szerint ugyanis egy stabil „nem tudom” a válaszom. Ezt az egyedülálló, közel egyórányi remeklést lezáró és betetőző Refracted Sience in a Heartbeat-ról majdnem mindent elárul, hogy ifj. Kurtág Györgynek mond érte köszönetet a zenekarvezető.
Lukács Miklós és kis csapata ezzel a koncept-lemezzel ismételten szintet lépett. A legutóbbi anyaguk után azt gondoltam, hogy nincs már hová fejlődniük, hiszen a csúcsra értek, és onnan nem érhető el további magasság. Be kell látnom, tévedtem. A tér, akárcsak az idő – őket újból és újból meghallgatva – immár végtelennek tűnik.