Az említett CD-n hallható varázs-zene ugyanis ugyanúgy képes hatni az ő kihívóan kacér, mégis bizonyos határok között maradó, kicsit álszenteskedő naivitásával, mint a felfokozott érzékenységével, miközben a női gondolkodás kapcsolási rajzának vonalai férfiember számára bogozhatatlanul gabalyodnak össze.
A Dalindának ez a pajkosan komolykodó alapállása ugyancsak veszélyes az erősebbiknek mondott nemre nézve, kivált, amikor a bakfis korukból visszamaradt lányos, egyszersmind menyecskésen kikapós énjüket villantják meg. (Nincs ellentmondás: ez mind van nekik így, együtt!) Ellenállhatatlanul vonzza a férfi-népet ez a vérpezsdítőn szívmelengető produkció, mint vasorrú bábát a mágnes (amely alól e sorok írója sem képez kivételt). Miért, miért. Azért mert csak! Ez egy határozott(an tipikus) női válasz, nem?
„Contemporary Folk Acapella” – orientál az alcím a lemezborítón. A Dalinda triója (amelyben Orbán Johanna helyét mostanra Nádasdy Fanni foglalta el – Paár Julianna és Tímár Sára mellett) rendelkezik a fent leírtakhoz szükséges színes zenei eszköztárral, amelyet, csakúgy, mint a debütáló albumukon, itt is maradéktalanul vonultatnak fel. Erről tanúskodnak a klasszikus zenére hajazó műgonddal és szakértelemmel kidolgozott, majd leosztott szólamok. A három hang pedig tripla szenzitivitással és energiával képes megszólalni, sőt odahatni. Nem kicsit. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy közülük melyikükre figyeljen éppen. Az odafigyelés pedig – amint utaltam rá – akarva vagy akaratlan is menni fog. A kimagasló színvonalú előadásukra épp úgy ráfókuszálhatunk, mint magukra a népdalokra, összeállításokra.
A lemezcímben megjelenített átjárókat pedig minden bizonnyal az érzelmi- és a hangulatváltások közé helyezték el a megalkotóik.
Mondhattam bármit a bevezetőben, ezek a lányok igenis, képesek ünnepélyesen komolynak is látszani, kivált, amikor egy változást ígérő új kezdet előtt állnak. Ezt mi más reprezentálná jobban, mint a szakrális világból vett Újesztendő, felvezetve vele a lemezanyagot. Mindez oda hat aztán, hogy az élet dolgai által inspirált népdalfeldolgozásaikat is megmutathassák, tiszta szimbólumokkal és tiszta hangsorokkal. Eközben persze a csipkelődős valójukat sem tudják takargatni, de hát nem is nagyon akarják. Efféle hozzáállással még a Búbánaton is könnyen túlteszik magukat, a külvilág felé legalábbis ez hallatszik.
A Keserves azonban már őket is megfogja, amelyet már-már megható hitelességgel interpretálnak, és amelynek szomorúsága aztán egy rabnóta-összeállításban csúcsosodik ki.
Az ébren álmodás is jellemző tulajdonságuk, amire itt (Álom-álom) cigányos líraisággal világítanak rá. És persze, a szeretni való kutyaság is előbúvik a hölgykoszorúból csúfolókkal, három szólammal nyomatékosítva!
A megemelkedett hangulat heves mulatozásba is torkollhat, amúgy menyecskésen, sörrel, borral, pálinkával, természetesen. Most mondja meg valaki, mikortól beszélhetünk emancipációról, ha már egyes népdalok is ilyesféléről szólnak? Mi más jöhet ezek után, mint az asszony-farsang, amikor a nők kétértelmű őszintesége és megkapó vidámsága a tetőfokára hág. De még hogy! Úgy, hogy ezt bizony mindenkinek hallania kell! A hölgyeknek azért, hogy megtanulják a csíziót, az uraknak pedig azért, hogy bár az ő agyberendezésük másféle rugóra jár, eljött a másik nem kiismerhetőségének a legjobb alkalma! Talán, esetleg, hátha.
De mégis, miféle lány-társaság ez a Dalinda? Elmondom hát, végezetül. Szépek, helyesek és kissé szelesek. Bűbájosan igéző böjti boszorkák, akik nagyon tudnak énekelni, és persze nem csak azt.
Mert, a legjellemzőbb megnyilvánulásuk itt alighanem az, amikor az ének „stop a bornak” közlésére egy törvénytelen vihogás a válasz. Vagyis. Alapból letilt, mire aztán kárörvend egy jót magában. Szépen vagyunk. Miféle szerzet az ilyen, aki még csak nem is politikus? Vagy nagyon is az, már a születésétől fogva?