Ma 2024. június 13. csütörtök, Antal, Anett napja van

Áron Tálas Trio: New Questions, Old Answers (BMC Records)

Lehet-e szólólemezt készíteni – trióban? Természetesen nem, de hogy juthatott eszembe ekkora badarság? Kitaláltátok. Meghallgattam az új CD-t!

Na hát, a keverés… Nos, az a BMC hangmérnöke, Szabó Viktor példaértékű, mi több: iskolateremtő munkája! Nyilván, a rendelkezésére állt egy remek stúdiófelvétel, amelyik felkínálta ezt a fajta megoldást.
Mégis, miként születhetett meg mindez? Jogos a kérdés, megpróbálom hát megválaszolni. Eldönthetitek, mekkora sikerrel tettem. Tehát. A legfőbb tényező – szerintem – az, hogy a régi-új zenésztársak: Tóth István – nagybőgő és Csízi László - dob játéka valósággal feloldódik Áron zongorázásában, ami nem jelenti azt, hogy ők észrevétlenek maradnának. Láthattok közös koncertrészleteket a neten, összevethetitek azokat a szóban forgó hanghordozó anyagával, és úgy vélem, az eredmény adja magát. (A 2018-as Tálas-lemez, szintén a BMC által jegyzett Little Beggar – Barcza Horváth Józseffel és Gyárfás Attilával – inkább a trió kiegyensúlyozott voltának az érzékeltetésére törekedett, a fentebb vázolt törekvéshez képest legalábbis.)
A hangütés megváltozott mostanra, a hangsúly-eltolódás következtében. Több a líra, gazdagabb a dallamvilág, mint öt évvel korábban. Ez megkönnyíti a muzsika befogadását, ám a jazznek nem tett engedményeket a kis csapat, mért is tett volna? Ellenkezőleg. Éppen hogy kiszélesedett a műfaj spektruma, megidézve egyben néhány muzsikus-példakép ténykedését, valamilyen úton-módon.
A nyitó-címadó darabban a sokoldalú dobos, a Norah Jones mellett énekelni és gitározni képes, terjedelmes diszkográfiát magáénak tudó Brian Blade finom játékát és játékosságát, egyszerűbben szólva a szellemiségét hozza. Ám a zongora sokkal inkább közvetíti mindezt, mint a dob!
Egy másik ikon a trombitás Roy Hargrove, amire a „meglepő” cím (Hargrove) egyértelműen utal. Valóban meglepő (számomra legalábbis) a szaxofonos Joshua Redman hasonló közelsége, az ő szokatlanul érdekes felállású Elastic Band-es korszakának esszenciájára fókuszálva (Elastico). A sajátosan bluesos Cnile Kinlu című szám Brad Mehldau-ra hajaz. Végre egy zongorista-példakép – mondhatná a rossz májam, ha tudna beszélni, de mit szóljak akkor az Afrosatie-hoz, amelyben valóságos harcot vív egymással a múlt századelő haladó (majdnem azt mondtam, progresszív) klasszikus muzsikája és a monotonnak tűnő „barbár” törzsi ritmusok?
Olyan, további Tálas Áron-kompozíciókat is hallhatunk itt természetesen, amelyek nem állnak közvetlenül a „nagy elődök” befolyása alatt. Ezekben aztán megjelennek az egyetemes jazz hatásai csakúgy, mint fűszerként a Kárpát-medenceiek. A zenei humor szintén, ami nem csak a muzsikus, hanem a hallgató lelki tápláléka is. És ugye, röpke melankólia nélkül sem ember az ember...
A lemezanyag egészét illetően olyan érzésem van, mintha versenyre kelt volna Áron zeneszerzői és előadói énje. Mégse várjátok, hogy abban a feltételezésben, amit magamban elgondoltam, győztest hirdessek. Azért sem, mert tudom, a kettő nem igazán választható ketté. De attól érezhetek effélét, nem?
Nem mellesleg, Tálas Áron triója most minden jel (és a ráutaló cím) szerint új hagyományt teremtett. Kérdés, Áron mennyiben ragaszkodik hozzá a jövőben? Addig is, a jelen nem más, mint színtiszta örömzene – Tálas Áron-módra!

Olasz Sándor