Az élet persze nem állt meg a hatvanas éveknél. Kevés idő múlva a jazz gitár-triók is eljártak felettünk (nálam például nem nyomtalanul), ahogyan más zenei irányzatok is jöttek-mentek, mire elérkeztünk a mába. A friss, ropogós gitármuzsika most Palotai Csaba új lemeze – érkezhet az aktuális válasz az újdonságokra fogékony jazz-fanatikusoktól. Vitának azonban sem helye, sem értelme nincs.
Annál is inkább, mert Palotaiék Sunako-ja az Árnyak árnyát is megidézi – tudat alatt legalábbis bizonyosan. Természetesen, új és még újabb zenei hatásokat is felfedezhetünk a muzsikában. Plusz a kifejezésmód, egyfajta fátyolos lebegés és a jellegzetes rezdülések! Pedig a legtöbb inspirációt önmaga és a két társ tudásából kellett merítenie a három fiúnak.
Mert, a közös történetük sem hétköznapi módon kezdődött. A BMC stúdiójában otthonosan mozgó Palotai-Argüelles gitár-dob kettőshöz csatlakozó, a leghíresebb párizsi zeneiskolában pallérozódott gitáros, Simon Drappier első feladata annak a japán némafilmnek a zenei kísérete volt, amelynek címe az együttes nevét adja. (Igen, a trió neve a Sunako, nem pedig a lemezcím.) Azt, hogy az említett munkából mi és mennyi került fel most a lemezre, sajnos nem tudom. Azt azonban igen, hogy az említett stúdióban készített felvételek alapja nem egyéb, mint a jazz egyik lételeme: az improvizáció.
Amint az a Shadows-hasonlatból levehető, az anyag nem feltétlenül dallam-centrikus. (Na jó, egy kicsit mégis.) A „megfejtést” azonban nem feltétlenül ebben az irányban kell keresnünk, hiszen a francia-magyar sivatagi blues nem arrafelé található (lásd a 2016-os Palotai-szólóalbumot, a The Deserter-t). Ezzel együtt persze kedvelni fogod a kissé pszichedelikus, funk-ízesítésű Air című gitárkavalkádot is. Csakúgy, mint a Buckboard változatos, ám nehezen táncolható lüktetését.
Ám, akkor is ideragad a figyelmed, amikor Steve Argüelles az ő fura elektronikus arzenáljával igyekszik megbolondítani a gitár-hangzást – mondhatom, teljes sikerrel! Aligha tudsz (akarsz) másként reagálni a „változatosság gyönyörködtet” sokadik prosperálására, amely itt történetesen Phosphore II cím alatt fut. Henriette. A női nevet címéül kapott darab Simon a trióban betöltött, nélkülözhetetlen balansz-szerepéről tanúskodik, végső soron.
Lefogadom, hogy a prózával súlyosbított, hajnalcsillag-ragyogású Dalva-tól sem tudsz szabadulni! De hát miért is akarnál, hiszen remek a bánásmód az efféle fogságban!
A Messe de Nostre Dame? Lehet, hogy kissé minimalista zene, de a maximális figyelmet ez a darab is jogosan követeli ki magának. Sőt. Akkor is jó nyomon jársz, ha a The Trail bátor ösvényét követed!
És a záró darab, a Ligeti György ostinatójára hajazó Ricera. Mintha összefoglalná és betetőzné az egész lemezanyagot. Hihetetlen erő és belső feszültség árad belőle. Ha nem lenne az anyag egésze olyan, amilyen, azt mondanám, hogy ezért az egyetlen számért is megérte elkészíteni. De hát mondanom sem kell, mert már elmondtam: ez nagyon nincs így! Olyan alkotás született, amelyik kiemelt helyet foglal el Palotai Csaba eddigi életművében. Ha akarom, könnyed, játékos és nagyon szerethető, valójában azonban létezik egy mélyebb tartalma is: világokat egyesít, csak így, egyszerűen.