Mert, ez a lemez (is) ugyancsak megérdemli, hogy komolyan beszéljünk róla. De előbb. „Mondjuk ki nyíltan: a La Litanie des Cimes egy blues zenekar.” - szól hozzánk a booklet első mondata. Testvéreim a bluesban! Bizony mondom néktek nyíltan, hogy a Gastroblues Fesztivál közönségére egyszerre törne rá a szomjúság, ha ez az egyébként tényleg remek trió ott kezdene el játszani. Valami igazság azonban mégis van a mérsékelten meglepő állításban, de mondjuk az Opus Jazz Clubot választva a reménybeli lemezbemutató koncert helyszínéül, mindenki jobban járna. Valljuk be: ennek a muzsikának ott lenne a helye!
Efféle felállásból, amit Clément Janinet – hegedű, zeneszerzés, Elodie Pasquier – klarinét, Bruno Ducret – cselló alkot, mi más lehetne az eredmény? Tény azonban, hogy itt senki nem siet sehová, a muzsika pedig királyi vonulással, méltóságteljesen halad tova, mintegy negyven percen át. Nem csodálkozom, hiszen nem volt ez másként a 2021-es, cím nélküli albumuk zenéjével sem. Az érdemi különbség annyi, hogy látni vélem a fejlődést: az új anyagot változatosabbnak és kiforrottabbnak érzem. És ha a két évvel ezelőttit „bluesozzák le” jó értelemben véve persze, tán egy szavam sem volna. (Legfeljebb kiegészítem a véleményt a sajátommal, kiemelve például a Metchenew című számot.)
A két alkotás közötti alapvető különbséget abban látom, hogy az aktuális korongra rögzítetteken – megítélésem szerint – mélyebben, sűrűbben, gyorsabban és tartalmasabban reagálják le a társak a zene folyamában történt hullámveréseket. Arról nem beszélve, hogy a prológ, a Lets Turn! című egy furcsa zenei világra nyit nagykaput. A free jazz és az afrikai, törzsi eredetű repetitív muzsika elegyedik itt. Ornette Coleman szelleme, szellemisége kel életre csak azért, hogy Steve Reich alakjával találkozhasson. Abban a furcsa fénytörésben például, amivel a rá következő darab, a Quiet Walz fókuszál ránk, hallgatókra. Kérdés, hogy kerüljük-e most a gyújtópontot, vagy várjunk még vele?
Az egyetlen énekes szám, a tradicionális Tripplett Tragedy feldolgozása hallatán nálam - nagyon távoli asszociációval - a Muzsikás-féle Rabnóta figyel be, az Ősz az idő című albumukról. Oké, ebben tán tényleg van valami blues, pedig nem Éri Péter, hanem Bruno Ducret adja elő. A darab hangszeres imprója, a külön címet kapott The First Oak csak felerősíti ezt a benyomást.
A Dark Sky-ban meg az a különösen elegáns és elragadó, ahogyan a klarinét felül a vonós alapokra. A rövidke Ferns pedig szinte tisztára Afrika, illetve dehogyis. A következő szám címe, az Ornette Under the Repetitíve Skies önmagáért beszél. Ornette elégedetten lógathatja a lábát a felhőkről, hogy ezek az új-generációs szellemi utódok mi mindeneket művelnek a tiszteletére. Egy újabb intermezzót a With the Neck követi, ezzel az alcímmel: Tribute to Bina Koumare. A nevezett mali sokou-játékos, aki fura kis hangszerével, a nyugat-afrikai hegedűjével sokak munkásságára volt/van igen pozitív hatással.
A Shadows című szerzemény összefoglalja, kiteljesíti az addig hallottakat. Az Epilogue pedig, mintegy a blues végzeteként, ravaszul beteljesíti azokat.
Zenei izgalmakra és rejtett szépségekre vágysz? Nem kell sokat keresgélned. A La Litanie Des Cimes „erdősége” megadja neked a kívánt élményeket.