Ma 2024. május 22. szerda, Júlia, Rita napja van

Mit ér az akkord, ha arany? Aranyakkord - Csongrád, Tisza Presszó, 2023. szeptember 9.

Helyzet van. Muszáj felvázolnom, néhány szigorú szóval.

Szóval az történt, hogy a Quimby, amelynek ugye Kiss Tibi a lelke, takarékra állította magát. Ritkásan adnak koncertet, de azt legalább drágán, eltekintve az annál is ritkább kivételektől. Az irántuk mutatkozó közönségigény és a mai betyárvilág kárvallottjainak fizetőképes kereslete között Balanyi Szilárd is nehezen zongorázná le a különbséget.
De hogy nekünk, anyagilag tehetségtelenebbeknek is maradjon Tibink, jöjjön az idén ötéves Aranyakkord! Vagy ők nem is azért léteznek? Nézőpont kérdése, mert azt írják bemutatkozásképp: „A formáció kezdetben csak Kiss Tibor (Quimby) és Vastag Gábor (A Kutya Vacsorája) duójaként működött, egyszerűen csak összecsengtek a próbaterem kanapéján eljátszott dalok, később pedig Gábor Andor „UFO” ütőhangszeres játékával vált teljessé a zenekar. Az Aranyakkord egy kísérleti műhely, dalkeltető, játék a zenével és a szöveggel.” Én teszem hozzá: és játék a közönséggel. A hangunkkal, a hangulatunkkal, az érzelmeinkkel. A fent jelzett szombati napon pedig – jó érzékkel - Csongrádra telepítették át a játszóterüket.
Aznap a szőke Tisza fürdésre, a Tisza Presszó imponáló ital-választéka mint mindig, az „alapozásra” volt felettébb alkalmas. Momentán az Aranyakkord-koncertre való ráhangolódást segítendő. Nem mintha nélküle nem sikerült volna, de hát akkor igazi az élmény, ha teljes! És ezen az estén óriási lépéseket tettünk – Weöres Sándorral szólva – „a teljesség felé”.
Köszönhetően persze a három tagú csapatnak. Az ő figyelem-megkötő akusztikus muzsikálásuknak. „Vastika” temperamentumának, blues-ízű gitározásának. Tibi izmos karizmájának, dalainak, a spontán, őszinte szövegelésének. Andor megunhatatlanul sokszínű, ütősen ütős játékának.
Az első benyomásom az volt, hogy kiszakadt náluk az innováció zsákja, és kontrollálhatatlan szabadsággal röpködnek a dal-formájú ötletek a Tisza partja, és egy kicsit oldébb, a Tisza felett. A második pedig az, hogy csupa olyan számokat hoztak a fiúk Csongrádra, amelyek ki tudtak teljesedni az említett felállásban. Mindezt szem előtt tartva Quimby-nóták sem maradhattak ki a sorból. Például a pezsgő, pezsdítő Otthon lenni valahol, a csak egyféleképpen értelmezhető, klippel megtámogatott Legyen vörös. Vagy régebbre visszanyúlva Az otthontalanság otthona, csuda bluesos gitárszólóval megvadítva. És, ami mindig kell: egy Búvóhely, vagy a letisztultságában újjászületett Viharon túl, szélcsenden innen. Nagyon úgy fest, hogy ez a formáció nem csupán dalkeltető műhely, hanem néhányuk reinkarnációjára is alkalmas közeg. Sőt. A magam részéről egy komplett lemezanyagot is melengetni vélek itt. Nagyon remélem, ezt a srácok is hasonlóképp érzik és gondolják!
Nem tudom. Az idei Kaláka Fesztiválos bulijuk valahogy nem annyira jött le nekem, most azonban – kb. öt lépésre állva a színpadtól – gyakorlatilag hibátlannak és kompaktnak éreztem az előadást. Második esélyt adni, talán máskor és máshol is okos döntés! De még mennyire, holott a ráadásról nem is szóltam. Eddig. Nagyot dobbant a szívem a nagyszerelem-dal, a Lámpát ha gyújtok kezdő hangjaira, pedig ugye, az nem a szerelemről szól. (Vagy tán éppen azért?) „Utolér a múlt, mint a mögöttünk hagyott jövő. Cicomázd fel a sorsot, az mégis csak előkelő.” A maga összetettségében nagyon benne van az élet, a „mindent akarni” és a „mindent megélni” folyamatosan hosszabbodó kívánság-listája. Aztán, ha eljön az ideje, meglátni és elfogadni, azt, ami marad az utolsó fényevőnek. De ezzel Kiss Tibiék persze nem bocsáthatták útjukra a közönségüket. Táncoljatok és énekeljetek – hirdette a valódi búcsúszám. Mit mondjak? Lélekbe markoló buli volt, akár Quimby-rajongóként nézted a produkciót, akár sem.
Apropó, Quimby. Személyi átfedések ide vagy oda (Vastag Gábor állandó vendége a csapatnak), az a nagy helyzet, hogy az Aranyakkord kiforrásával és velük – bizony, párhuzamos univerzumok képződtek. Egyik formáció létjogosultsága sem lehet vita tárgya. Más kérdés, hogy jelen konstellációban az Aranyakkord áll közelebb hozzám, vagy ha úgy tetszik, hozzánk. Ez szabad szemmel Csongrádról is jól látható volt, mint felhőtlen éjen a Hold.

Olasz Sándor, fotó: Novák Attila