A hír önmagában is érdekes, hiszen az első, magyar kiadónál megjelent komolyzenei nagylemezről van lehetőségem beszámolni, amely a dorogi hanglemezgyár bezárása (1993) óta készült. Az érdekességek sora itt nem ért véget, hiszen az addigi utolsó anyagot is a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara hozta létre. A mostani kiadás pedig évfordulóhoz kapcsolódik: 170 éves a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara!
A klasszikus zenei lemezek várható sikereinek receptje vonatkozásában (a sztár-előadók szerepeltetését leszámítva) kétféle irányzat létezett/létezik. Az egyik a legnépszerűbb zeneművek újabb kiadása, a másik pedig olyan kuriózumok felvétele, amelyek hatására felkapják a fejüket a műfaj kedvelői. A szóban forgó kiadvány – megítélésem szerint – az utóbbi kategóriába tartozik.
XX. századi, ritkaságszámba menő műveket hallhatunk ugyanis. Nem mintha Schubert 1828-as négykezes zongoraműve az lenne! A hangsúly e tekintetben Dohnányi Ernő nagyzenekari átdolgozásán van, amit az eredeti kompozíció megszületéséhez képest száz évvel adtak elő. Dohnányi akkoriban a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának elnök-karnagya volt… Kortársunk, Orbán György meg kifejezetten a Társaság felkérésére írta a Szimfonikus finálét. A Bartók-darab pedig, amely csak 1961-ben jelent meg nyomtatásban, többnyire zongorakísérettel kerül előadásra. A zenekari átdolgozását nem más, mint Kodály Zoltán készítette. Ez utóbbi változatot hallhatjuk most!
A felvétel hangverseny keretében készült 2022. novemberében, a Liszt Ferenc Zeneakadémián. (A vinyl közreadását technikailag Virányi Attila készítette elő.) A fekete korong A oldalát a négy, egybefüggő tételből álló Schubert-Dohnányi fantázia tölti ki, amely játékidőben lefedi Schubert zongoradarabjáét. Az alapjaiban romantikus (reménytelen szerelemből született) hangvétel természetesen, szintén jelen van a zenekari műben. Csakhogy, a témáiban feszülő energia itt akkora erőre kapott, hogy a segítségével uralni lesz képes az átdolgozás egészét. Ez a kettősség (mármint, a romantikus dallamsorok, illetve a nagyzenekar által kiviteletett előadásmód) az, ami olyan tartalmat és bájt kölcsönöz a muzsikának, hogy az minden pillanatában kedveltetni tudja magát.
A Kossuth-díjas zeneszerző, Orbán György új művének további lemezfelvételéről nincs tudomásom. A Szimfonikus finálé folyása inkább a XIX. századi klasszikus zenei hagyományokat követi, nem pedig a modern XX. századi szerzők által kijelölt trendet. Magyarsága mégis hangsúlyos: közismert népdalunk, a Tavaszi szél vizet áraszt motívumának parttalan zúdulása szinte árvízveszéllyel fenyeget, ám szükségtelen védekezni ellene.
Valahol meglepő, hogy a Bartók-műben ezúttal nem köszön vissza a magyar népzene. A Five Songs dalait, amint azt már jeleztem, többnyire zongorakísérettel hallhattuk eddig. Most a fiatal operaénekesnő, Horti Lilla előadásában élvezhetjük a különleges (sorsú) darabot, amelyet Kodály Zoltán szimfonikus átirata már-már a Kékszakállú stílusára emlékeztet bennünket.
A karmester Vajda Gergely, akinek érdeme nem merül ki a művekhez igazított, karakteres dirigálásban, hanem odatartozik a rögzítésre került ünnepi est műsorának felépítése és eredményes összefogása is. Ez a kiadvány pedig nem csak hogy megérdemli a zeneszerető közönség alapos figyelmét, de reményt is ébreszt számunkra a Moiras Classic folytatását illetően. Hiszen, ha csak és kizárólag a minőségen múlna az ilyesmi...