Az 1968-ban született muzsika (Ligeti György: Tíz darab fúvósötösre – amely elsősorban a hangszerek megszólalási lehetőségeire fókuszál) ugyanis háborítatlan maradt, a jazz pedig fűszerként járul hozzá. (Ligeti Györgyről csak annyit mondok, hogy a széles körben való ismertséget világhírű filmekbe bekerült zenéi hozták meg számára.) Mielőtt a kifőzött, e helyen „feltálalt” finomságokról ejtenék szót, bemutatom a boszorkánykonyha mestereit. A Ligetit játszó Ligeti Ensemble csapata: Kaczander Orsolya – fuvola, Ella Dániel – oboa, Klenyán Csaba – klarinét, Mohai Bálint – fagott és Benyus János - kürt. A Cimbizózis Trió tagjai pedig: Lukács Miklós – cimbalom, Orbán György – nagybőgő, Baló István – dob. Nagyszerű zenészek, akárcsak maga a produkció!
A lemez számadatai között kutakodva azonnal feltűnik, hogy a tíz Ligeti-darab tizennégy trackre bővült. A negyedórás eredeti anyag pedig bő negyven percessé vált.
És, Lukács Miklós van annyira vállalkozó kedvű, vagány, hogy az ő szerzeménye, az On the Light vezesse be a lemezanyagot. A címben felvillanó „fény” előbb a fúvósokat pásztázza fenséges lassúsággal, majd a cimbalom veszi át a vezető szerepet, mintegy jelezve, hogy Lukács Miklós bizony, egyenrangú szerzőtársként kíván megjelenni Ligeti György oldalán.
A törekvése pedig teljes sikerrel járt, hiszen a különleges, tovább gondolt alkotás végső soron egységes műként érvényesül, és akként is hat. Ugyanakkor méltó, hangzó emlékműve lett a Ligeti-centenáriumnak.
Miben áll a tulajdonképpeni közös alkotás különlegessége? Elsősorban a Cimbiózis Ligeti-műre adott válaszaiban, amelyek olykor közvetlenül a tételekhez, esetenként a tételekbe kapcsolódnak, vagy éppen elkülönülnek tőlük. Két, három-négyperces, önálló Response-t (választ) hallhatunk ugyanis az egyes Ligeti-darabok között, ahová egy közjátékot (Interlude) is elhelyezett Lukács Miklós. A másik unikális tényező nem egyéb, mint a fel-felbukkanó érdekes hangzás, amelynek nyitja a cimbalom „preparált” voltában áll. Mindezt papírlap segítségével idézte elő a hangszer kísérletező kedvű gazdája.
A megnövekedett számú trackek közül kiemelkedik (számomra legalábbis) a Ligeti-mű VII., Vivo, energico / Response címet kapott tétele, amelyben együtt mozdul, együtt parádézik a két formáció. Korábban tán kevéssé, itt azonban kellőképp sikerült megmutatni, érvényre juttatni a jazz, az improvizáció hozzáadott értékét.
Kiemelendő még, hogy az egyes hangok tiszta fénye, a hangsúlyokkal, illetve a dinamikával való káprázatos játszódás legalább annyira a felvételt készítő Kiss Zsolt és a keverést végző Fenyvesi Márton érdeme, mint a BMC remek stúdiójáé.
Végezetül örömmel állapíthatom meg, szögezhetem le, hogy a XX. században keletkezett mestermunkát XXI. századi módon turbózta fel Lukács Miklós. Nem mellesleg, segített közel hozni azt korunk közönségéhez. Igazolva az íratlan törvényt, hogy nyitott lélekkel alkotva, illetve a kész művet ily módon befogadva, mindkét oldalról szabadon válnak átjárhatóvá a határok az egyes zenei irányzatok vagy műfajok között.