Ma 2024. június 13. csütörtök, Antal, Anett napja van

Shadowlands: Ombres (BMC Records)

Boszi legyen a talpán, aki kifürkészi, hogy Lauren Kinsella, a formáció ír „hangja” népzenész-álmokat kerget, exkluzív jazzbár-énekesnő akar lenni, netán a maga viszonylagos szelídségével Meredith Monk humán hang-kísérleteit folytatná-e szívesebben.

Ha őt magát megkérdeznénk, alighanem meglelnénk a titok nyitját, de erre a jelen állás szerint nincs mód(om). Annyi biztos csak, hogy az említett törekvéseinek együttes jelenléte sem kizárt, hiszen a többféle jelentéssel bíró lemezcím (ami szám-cím is egyben) ezt sugallja. Nekem legalábbis. Egyébként pedig mindegyik, említett stílus jól áll neki, mi több: úgy idomul hozzájuk, hogy végső soron mindegyik a sajátjának tekinthető.
Egyik társa, a trió francia szaxofonosa és klarinétművésze, Robin Fincker esetében a stílusának mibenléte nem kérdés, hiszen ismerjük őt jól: csak a BMC-nél további három jazzlemez elkészítésének volt tevékeny részese.
A másik csapattag, az igen aktív zenei életet élő zongorista, az angol Kit Downes pályafutásának érdekessége, hogy orgonistaként kezdte azt. Mintegy annak igazolásaként itt is használ Hammondot, nem kevésszer. Felesleges kijelentenem, hogy nem Bach modorában, de nem is a jazz vezető orgonistájának tekinthető Joey DeFracescoéban: pompás színekből szőtt szőnyegeket terít elénk a hangszere által. A zongorajátéka pedig (természetesen) a jazzhez áll legközelebb, olykor kortárs elemekkel élénkítve azt.
A legfontosabb kérdés persze, hogy mi az, amit ők együtt tudnak? Jeleztem már: a spektrum, amelyben mozognak, eléggé széles, ezért a válasz nem adható meg egyetlen mondatban.
Közelebb visz a lehetséges megoldások egyikéhez, ha mindjárt a nyitó Death and the Lady-re fókuszálunk, hiszen a fajsúlyos ír népballada tisztaságának érzékeltetése mellett, felett a jazz kavargó ereje forgószél módján tombol benne. A Meredith Monk-vonulat felvállalására rögtön ezután hallhatunk példát, Fagradalsfjall címmel. A Toybox hasonló jellegű, rövidebb lefolyású, de nem jelentéktelenebb játék. A spéci bárénekesnői törekvések ezekhez képest csak később, a két Molly Darke-szerzemény egyikében  (Woods In May) tűnik fel először a lemezen. Kitalálható, hogy a lemezanyagot záró Drake-szépség, a The First Day a másik ilyen. (A múlt században élt angol költő, dalszerző Molly Drake egyébként a 26 évet élt zenész, jobbára a halála után elismert „egyszálgitáros” énekes-zeneszerző, Nick Drake édesanyjaként is ismert.)
Lauren Kinsella csillagszóró-szerű sziporkázása mellett lehetetlen nem észrevenni Robin Fincker vezető szerepét, akinek markáns fúvós játéka mindenkor kiemeli, aláhúzza, hangsúlyossá teszi Lauren énekét. Kit Downes pedig olyan sokoldalú, alkalmazkodó társ, akinél különbet aligha találhattak volna az efféle zenei kalandozásokhoz.
Ismét egy új, nemzetközi trióra lelt tehát a vezető magyar jazzlemez-kiadó. Úgy vélem, sokan fogjuk örömünket lelni az e küldetésük során tett aktuális felfedezésükben. Nem csak itthon, hanem mindenütt, ahová csak el tud jutni ez a CD, szerte a nagyvilágban.

Olasz Sándor