Ma 2024. június 13. csütörtök, Antal, Anett napja van

FUR: Bond (BMC Records)

Mintha hagyományos jazz-trió lenne ez a formáció, mégsem pontosan az. Vagy ha mégis, hát igencsak FURmányosan. (Bocs!) Mintha kamarajazz lenne, amit megszólaltatnak, de mintha nem nagyon akarnának megfelelni az efféle, általános elvárásoknak, a műfaj hagyományainak. Vagy leginkább egy kicsikét sem.

Sokkal összetettebb és felkavaróbb a muzsikájuk annál, mint amilyet egy ilyen leosztástól elvárhatunk. Általában. De hát a jelen helyzet kivételes!
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy ez a formáció nem tévesztendő össze a hasonló nevű, nem tudom, mennyire népszerű popzenekarral. A francia-belga jazztrió talán épp megkülönböztetésül írja a nevét csupa nagy betűvel. Akik pedig ehhez a névhez a nevüket, a tudásukat, a lelküket és egyéniségüket adták: Héléne Duret (klarinét, basszusklarinét), Benjamin Sauzereau (gitár), Maxime Roayroux (ütőhangszerek). Amiket itt, vagyis a Budapesten felvett második lemezükön beleadtak a közösbe, az a legkevésbé sem hétköznapi.
A muzsikájukban ugyanis csak a változás az, ami állandó, mégpedig az éppen megszólaló szerzeménnyel kompatibilis, kényes egyensúlyok mentén. Legyen az a zenei stílusok keveredése, vagy a stúdiótechnika adta lehetőségek hatékony kihasználása. Utóbbi, mint sokadszor, ismét: Szabó Viktor hangmérnök érdeme.
Tizenegy szám került a lemezre – ebből is látszik, hogy a Bond nem tucatáru. Saját szerzemények sorozata, amelyek megalkotásában a két dallamhangszeres egyenlő számban vett részt, egyet pedig a dobosuknak engedtek át. Rögtön az első darabban (La maison préfabriquée) egy dallamsort kapnak szét, talán azért, hogy néhány könnyed, már-már a popzene határát súroló futammal éppen hogy a jazz, illetve az improvizáció gördülékeny voltát hangsúlyozhassák. Nincs ez másként a közvetlen folytatásban sem, amikor a gitár dallamokat és basszus-futamokat hoz összefonódva, egymásra tekeredve. Mindehhez hol a klarinét, hol a basszusklarinét csatlakozik fel, hasonló felfogásban, szinte patak-áradásban sodorva tovább a témák folyamát.
A Rozenn pedig az a szám, amelyben még a főtéma is a folyamatos változás alanya. Meglehet, hogy fickándozó halak is kellenek a bő vizű patakba? Aztán, a Maniscule „vize” úgy csapódik szerte, mintha követ hajigálnának abba a hegyi patakba. Lehet, hogy Maxime-nak hívják a főkolompost? Izgalmas játék ez, gyorsan megkedvelteti magát! És a játszókat. Azzal együtt, hogy a gitárosunk ezúttal kortárs-elektronikus elemekkel is operál!
A nemzetközi helyzet fokozódik. A következő darabokban a klarinétok gyors váltásai kiismerhetetlenné és követhetetlenné válnak. A gitár-témák pedig (már ha beszélhetünk ilyenekről egyáltalán), mintha a blues felől közelítenének, ám az ütőhangszerek baljós futamokkal reagálnak rájuk, egyre-másra. Meg kell hagyni, igen érdekes műsorba csöppentünk! Így aztán a Trouble (ez a szám címe) sem sokat váratott magára, pedig milyen szelíden indult el az útján, istenem! Hozzá képest az ütőhangszer-centrikus Tout tombe valóságos tavaszi áldozat, ohne Sztravinszkij. A Fils de trader-ben a gitár és a klarinétok szinte külön életet élnek, mint az azonos fényerővel bíró ikercsillagok, mégis hatni képesek egymásra, jó testvérek módján. A hátra lévő számokban és percekben pedig nincs más dolgunk, mint hátradőlni, és kapkodni a fejünket a sűrű és gyors zene-váltások, változások hallatán. Igen, ez az!
Kamara-jazz a javából, telis-tele váratlan, újszerű megoldásokkal. Kell ennél több? Ugye, hogy nem!

Olasz Sándor