Az írás tárgyát képező trió névadója Teresa Kronthaler operaénekesnő (mezzoszoprán), a csapat szellemi vezére azonban a finn jazzgitáros, Kalle Kalima, aki nem ismeretlen a BMC-kiadványok kedvelői előtt. A harmadik tag pedig Oliver Potratz osztrák nagybőgős, aki társszerzőként is kivette a részét valamelyest az alkotói munka folyamatából. Amelynek – talán szükségtelen hangsúlyoznom – közel sem átlagos eredménye született.
Kezdve azzal, hogy a szerzők száma tekintetében – Kalimával holtversenyben – Henry Purcell (1659 – 1695) végzett az első helyen, A Tündérkirálynő című operája két részletével. Velünk van még Vivaldi, Monteverdi és Dowland. De a Soundgarden is a Black Hole Sun-nal, hogy ne legyen egyszerű a képlet. Mi több, a The Smashing Pumpkins és a Police is befigyel, hogy közben a My Favourite Things című, musical-eredetű jazz-örökzöld végképp megkavarjon mindenkit.
Nyilván nem lett, mert nem lehetett homogén zene-massza ezekből az összetevőkből, ám az eklektika sokarcú réme sem áll kivont karddal felettünk. Ugyanakkor, valamiféle arany középút keresése is keserédes illúzió. Egyetlen közös nevező létezik csupán: a dal mint olyan, amely valljuk be, itt eléggé tág határok között mozgolódik. Mégis. Lehetőség szerint elvonatkoztatva azok keletkezésének idejétől, rájuk ruházva a ma bőre szabott köntösét, kétrendbeli új szövegek segítségével, létre jöhetett (ahogyan létre is jött) egyfajta praktikus megközelítés. De hogyan hogyan hangzik mindez Purcelltől kezdve, a Police-szal bezárólag?
Röviden szólva: változatosan és érdekesen, néha bizony váratlan megoldásokkal. Az origó, a fix pont az eredeti dallamvezetés, szinte minden esetben. Ezzel együtt előfordul, hogy egyik-másik dallam operai magasságokba emelkedik fegyelmezetten, túldíszítések nélkül. (Lásd-hallgasd a Black Hole Sun-t.) Feltűnő továbbá, hogy a középkori „rock-sztárok” többnyire szolid eleganciával díszített gitár-nagybőgő kíséretet kapnak. Kivétel persze itt is akad: szegény Vivaldi a jazz-metállal volt kénytelen barátságot kötni. (Amennyiben létezik ilyen stílus, egyáltalán.) Reklamációra még sincs oka, hiszen ízléses köpönyeggel takartak el mindent, amit el kellett takarni.
További érdekesség, hogy a Drone Interlude című Kalima-Potratz számban torzított gitár „énekli” a rövidke dalt. Ugyanez az elem nem kizárólagosan bár, de megmarad, kitart a Monteverdi-mű esetében is. Dowland pedig – muzsikája kései folyományaként – a jazzel ismerkedhet. Sőt, az utána következő Disarm-ra (Smashing Pumpkins) is elismerően bólogathat, mert annyira beleillik a sorba. Abba, amelyben az újabb Purcell-feldolgozásban (Weep) a gitár olykor rockosan pendül-fordul, ám ez a darab sem lóg ki sehonnan, ami újabb ok az elismerésre.
Nem tudom, ki hogy van vele, a My Favourite Things játékos, de markáns éneke leginkább Björköt (és az ő Táncos a sötétben filmszerepét) hozza elém. A kétszemélyes zenekar ellentmondhat ennek, vagy kiteljesítheti éppenséggel, a fene se tudja. Érzésekről (mint az ízlésről) nehéz vitatkozni, kivált, amikor önmagamnak kellene ellentmondanom.
Egy újabb Kalima-szösszenetet követően valószerűtlen, középkori hangvételű holdséta-zenével (Walking on the Moon) zárul ez a kiismerhetetlen, beskatulyázhatatlan lemezanyag.
A hangok itt elfogytak, de a rácsodálkozás ámulata nem múlik: jé, ilyen is van? Naná! Hallottátok, nem?