Ma 2024. december 5. csütörtök, Vilma napja van

Fanfara Complexa: Pasaport Control (Fonó Budai Zeneház)

A román rádióval és televízióval továbbra is csak a baj van! Miért, miért. Mert amikor teheti, szembemegy a (népzenei) hagyományokkal, a francos hallgatottsági, nézettségi, népszerűségi mutatók hajhászása érdekében.

Amúgy a pofám lapos, mert itthon is nem egy „mulatós” zenei csatorna van, ám ha a románok csinálják ugyanezt, az alapból az ő dolguk. Így is maradna, ha nem röppent volna rá az egyik legígéretesebb zenekarunk az efféle programjaikra. A műsoruk neve: román etnopop, azaz manele, ki hallott ilyet – idáig? Én nem, mert rohadtul nem érdekelt. A Fanfara Complexa azonban tett róla, hogy ha felületesen is, de meg kelljen ismerkednem vele. Többet úgysem érdemel. Vagy mégis? Mert szeretem én a tréfát, csak nem mindig értem, legfeljebb érteni vélem. Azt persze igen, hogy mire jó a „román rádió és televízió”-t bíráló prózai figyelmeztetés a lemez legelején (az egykori rádióbemondó, Bozai József által), de mégis, mire valók az ötvenes évek szellemiségére, szellemességére hajazó számcímek, a Traktoristák tánca, Szövetkezeti szilveszter, meg ilyenek? (És valami elgondolkodtatóan szokatlan felvetés: Besúgók a guzsalyasban.) Visszarugdosnának minket velük a szopott gölödin-fejű Rákosi korába, mert most nincs elég bajunk? Nesze neked, magamfajta urbánus paraszt!
Szó se róla. A Fanfara Complexa nem átallott alapanyagként használni a manelét. És ha már így esett, adódik a nagy kérdés: melyik fontosabb, a miből vagy a hogyan? Nyilván az utóbbi lenne a megfelelő válasz, ám újabb kérdés adódik: lehet-e szemétből várat építeni?
Úgy fest, hogy azzal a technológiai eljárással, amelyet a Fanfara Complexa dolgozott ki és szabadalmaztatott, igen! Plusz a munka, vagyis a munkájuk minősége az, ami mindent felülír. A hívószavak pedig: fantázia és virtuozitás! Az eredmény: jobbféle, vagyis nem kifejezetten jóféle, alapvetően balkáni muzsika. Mégis a maximum, amit az adott, lehetetlen helyzetből ki lehetett hozni. A többnyire nem túl bonyolult alaptémákat leszámítva, a díszítések folytán némelyik szám (jóindulattal) alig marad el a magyarországi balkáni muzsika etalonjának számító Besh o DroM nívójától. Pozitívan kiemelni bármelyiket, bajos lenne mégis csak, eltekintve talán a Robi dala és a Black Sea Sunset címűektől. Szót érdemel azonban, hogy mennyire nyálas a magyar szöveggel futott Az élet egy hosszú vonatút című nóta amelynek zenei kíséretéből kihoztak a srácok egy egészen élvezhető anyagot. A Csalogány kezdő, énekelt sorától a hideg futkároz a hátamon, a hangszeres muzsikáját azonban mégis szeretem. Furcsa egy kettősség ez, de ami jó benne, az kizárólag a zenekar érdeme.
A srácok minimum egy szimpla névsorolvasást mindenképpen megérdemelnek hát: Bede Péter, Babcsán Bence, Sófalvi-Kiss Csaba, Salamon Soma, Réti Benedek, Róka Szabolcs és Benke Róbert. Többet is persze, mert egyfajta sikeres kísérletet végrehajtottak, mégiscsak.
Példát adtak, mutattak a határon túlra, hogy ha már ezt muszáj játszani, így valahogy kéne. A folytatáson mégsem gondolkodnék a helyükben, hiszen a Fanfara Complexa a Pasaport Controllal, vagyis a behozni készült, ám nálunk nehezen eladható csempészárujával megbukna jól a határellenőrzésen. Mert mindennek van határa, az meg a másik.

Olasz Sándor