- Soha, el sem tudtam volna képzelni, hogy ez megtörténik. A VHK volt az életem közepe. Végül saját akaratom ellenére kellett kilépnem a zenekarból. Úgy tűnik, az élet mélyebb értelme akarta, hogy ez megtörténjen! Ennek rengeteg oldala van. Az egyik az, hogy régebben akármikor próbáltunk a VHK-val, akármikor koncerteztünk, az átélésből fakadóan mindig született két-három rendkívül izgalmas új téma, új ötlet, ami miatt érdemes volt próbálni és koncertezni. Minden próba és koncert hihetetlenül felvillanyozó volt, mint egy kalandos, váratlan fordulatokkal teli kirándulás az élet közepébe. Ez volt az életem lényege! Olyan önkifejezés, kísérletezés, ami arra irányult, hogyan lehet az életet megérezni, hogyan lehet az érzésvilágomat megérteni, feltérképezni! Mert olyan rendkívüli dolgok történnek az ember érzésvilágának mélyén, ébren éppúgy, mint álomban – az enyémben biztosan – amiről sokszor fogalmam sem volt! Például, amikor először, 17 évesen elkezdtem próbálni egy avantgarde zenekarral, amit az osztálytársaimmal hoztunk létre. Összegyűltünk egy régi, vastag falú lakásban, és elkezdtünk zörögni és csörömpölni. Két óra hosszáig kísérleteztünk – be kellett látnom, hogy bizony nagyon unalmas volt. Semmi érdemleges nem történt! Én azért próbálkoztam, mert ötletek időnként azért felmerültek bennem, igyekeztem, próbálkoztam, de egyik ötlet sem volt elég jó. Akkor, ez alatt a két óra alatt meggyőződtem, hogy sok minden van a világon, ami nekem egy csapásra megy, de úgy látszik, a zeneszerzés nem ilyen. Az keményebb dió! Mégis, egyszer csak azt éreztem, hogy fölemelkedek, nem tudtam, hogy miért. Elkezdtem rohanni, de akkor már azt sem tudtam, hol vagyok. Nekirohantam valaminek (később kiderült, egy szekrénynek), elkezdtem rajta dobolni, és addig doboltam, amíg elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Akkor már csak a belső világ élt. Ott pedig felragyogott valami, és elkezdtem énekelni. Kitört belőlem egy ének, de olyan elemi erővel, hogy az mindent elsöpört. Amikor kiénekeltem magam, visszatértem a külvilágba. A többiek néztek rám, és azt mondták, Attila, nem tudtuk, hogy egy müezzin lakik benned! Mivel úgy terveztük, hogy ez egy házi koncert lesz, felvettük, és így én is meg tudtam hallgatni. Így találkoztam azzal a zenével, ami belső érzéseim világában él, és csak hüledeztem, hogy te jóságos ég, micsoda érzések élnek bennem, és ez a zene annyira más volt, mint amilyen zenéket hallottam eddig, hogy egyszerűen nem tudtam hova tenni.
Jónéhány évig tartott ez a korszak, újra és újra hasonló élményekkel, müezzin-zene-kitörésekkel, amiket nem tudtam hova tenni. Lassan kezdtek összeállni, és kezdtem eszmélni. Álmomban láttam egy olyan zenekart, ami az egész világnál erősebb lesz, csak mert teljesen tiszta, emberi, a végsőkig elszánt, őserejű szenvedéllyel zenél, színtiszta érzésekkel, hegyeknél erősebb küldetéssel, mint egy soha nem múló vihar. Éreztem, ez az álom életreszóló üzenetet, parancsot jelent számomra. A zene mindig is bűvös hatással volt rám, valósággal a sejtjeimben élt. Hétéves koromban kijelentettem, hogy énekes leszek. Tizenéves koromban eldöntöttem, hogy olyan zenekart hozok létre, ahol a legtisztább, legegyszerűbb, legfenségesebb zenét fogjuk játszani, mert népzenei hangszereken fogunk játszani. A népzenét fogjuk valahogyan, egy nagyon erős és nagyon ragyogó fényben megmutatni! Az életem azonban kicsit másképp alakult. Néhány év múlva legjobb barátaim zenekart alapítottak, akik az én zenei világomon, szellemiségemen és rockzenén nőttek fel. Jól zenéltek, látszott rajtuk, hogy közelítenek afelé, ahogyan én szeretem a zenét. Nemsokára megnyerték az országos hadseregbajnokságot, és meghívtak a zenekarba. Végül elvállaltam, hogy én leszek itt az énekes, feltéve, hogy mostantól minden úgy lesz, ahogy én akarom! Elfogadták, hogy ennek így kell lennie, de azt azért megképzelték, hogy ez mit jelent a gyakorlatban. És ez azt jelentette, hogy a zenekarban mindenki szívvel-lélekkel kell részt vegyen. Ez volt a vastörvény! Mindenki a képességei legjavát kell hogy hozza a próbán és a koncerteken! És ha ezt az egy vastörvényt betartják, akkor minden másban teljes a szabadság. Kérdezték, mi legyen az új zenekar neve. Azt a nevet adtam: Vágtázó Halottkémek, hogy mindenki tudja, aki a zenekarunkkal kapcsolatba kerül, mostantól vége a langyosvíznek, itt az ideje a tetszhalottá kényszerítő modern életmódból kitörésnek! Ez a zenekar aztán tényleg igazi csodákra volt képes. Soha senki sem hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, amit mi műveltünk. Ma már nem minden akkori zenénk hangzik annyira meredeknek, mert általunk sokat változott a világ. És általunk a javára változott!
Huszonnégy éven át a VHK röpült, mint egy megállíthatatlan forgószél. És egyszercsak, teljesen váratlanul, a forgószél leállt, és nekem ki kellett lépnem belőle. Úgy éreztem, hogy a VHK-beli életem mattot kapott. Nem tehettem másként, ki kellett lépnem. Ha egy regényírónak feladják, hogy regényének főszereplője az élete legnagyobb szerelmével saját maga szakítsa meg a kapcsolatot akkor, amikor még teljes a szerelem, nem hiszem, hogy a regényíró rájön arra a fordulatra, amit esetemben az élet sorsszerűsége adott. Az a varázslat, amitől minden próbán, minden koncerten történt valami hihetetlenül izgalmas a VHK-ban, huszonnégy éven keresztül teljes pompájában ragyogott. Utolsó lemezünk, a Naptánc megjelenése után viszont mintha elvágták volna. Sem próbán, sem koncerten nem ragyogott fel a legkisebb fénysugár sem! És ráadásul ez, úgy tűnt, rajtam kívül senkit nem érdekelt a zenekarból. Én pedig hiába igyekeztem. Tele voltam ötletekkel továbbra is, sőt, szeretem a kihívást, és egyre nagyszerűbb, felvillanyozóbb ötletekkel álltam elő, minden eddigit meghaladva, ami tényleg mindenkit lelkesített, és meg is ígérték, hogy megvalósítják. De mire kikerültünk a színpadra, megszűnt az összhang. Például az Ózon Fesztiválon, ahol „A zene nevében” című szövegem született (http://vhk.mediastorm.hu/zeneneveben.htm). Ennek alapötletét megálmodtam előző nap, és a zenekar tagjai tűzbe jöttek, hogy most majd megmutatjuk! A koncert mégsem sikerült. Úgy tűnt, hogy öten összegyűltek a színpad egyik sarkában, és nem találták meg a módot, ahogy kapcsolódni tudnának az énekemhez, szövegemhez, szinte úgy tűnt, mintha semmi közük nem lett volna az egészhez. Ha az utcáról hívtam volna fel öt embert, hogy tegyen, amit jónak lát, jobb lett volna! Egyszerűen, megszűnt az együtt-zenélés képessége! Én ott, egyedül egy külön műsort adtam szinte, ők pedig nem tudtak kapcsolódni hozzá. Sokféleképpen, újra meg újra próbálkoztam, mert a nehézségek azért vannak, hogy valahogy legyőzzük őket. Próbáltam még nagyszerűbb ötletekkel előállni. Semmi sem vált be. És ez így ment másfél évig. És közben egyre romlott a hangulat. Nőtt a feszültség, éleződtek a személyi ellentétek.
Ezek az emberek továbbra is nagyon jó barátaim voltak, de a sors könyvében az volt megírva, hogy ez a zenekar nem működhet tovább! Már az is felötlött bennem, hogy jobban tenném, ha nem a legjobb barátaimmal tölteném az időt, mert nem érzem magam annyira jól velük, mintha máshol lennék. De hát ezt elhessegettem, annak jegyében, hogy a barátság arról szól, hogy jóban-rosszban együtt vagyunk, és segítünk a bajban.
Aztán egyszer csak kiderült, hogy négyen megbeszélték, hogy kilépnek, ha ez így megy tovább. Ketten közülük nekem szegezték a kérdést egy találkozón, hogy ők két hónap múlva kilépnek, ha ez így megy tovább, és én mit lépek akkor? Gondolkoztam, mit feleljek, felötlött, hogy már másfél éve minden javító szándékommal, ötletemmel kudarcot vallottam, és hirtelen rávágtam, jó, akkor én is kilépek. Milyen jó ötlet, gondoltam, azt mondani, hogy én is kilépek, mert akkor látni fogják, hogy komoly a dolog, és tényleg összeszedik magukat. Mert nagyon komolyan hangzott, és tudták, hogy betartom a szavam. Na, gondoltam, most akkor holtbiztos, hogy összeszedik magukat! De aztán letelt a két hónap, és nem javult a helyzet, hanem tovább romlott. Egyszer csak rádöbbentem, hogy most telt el a két hónap, megyek a találkozóra. Holnap már két hónap egy nap lesz, tehát nekem ma este kell bejelentenem, hogy kilépek a zenekarból. Akkor úgy éreztem, hogy rám szakad az égbolt, és hogy ezt végül nem leszek képes kimondani, de végül sikerült összeszednem annyi erőt, hogy elmenjek, kimondtam azt a mondatot, hogy kilépek a zenekarból, és eljöttem. Többet nem tudtam volna vállalni aznap estére…
És utána jött a neheze! Csak egyet tudtam biztosan: hogy énekelni fogok. De eltartott pár évig, amíg ráeszméltem, hogy az életem megváltozott, új távlatok közé került, és nekem vissza kell térnem a VHK előtti önmagamhoz, zenei terveimhez.
- Miként változott meg? Tudta valami pótolni a zenét? Pótolhatja-e bármi is ilyen múlttal, ilyen helyzetben?
- Volt egy pár sorszerűség! A munkám például úgy alakult, hogy pontosan akkor olyan külföldi együttműködés-sorozatom kezdődött, amit a zenekar mellett nem tudtam volna felvállalni. Így viszont, amikor kiléptem a zenekarból, el tudtam utazni Olaszországba, Szlovákiába, Indiába és egy csomó más helyre, és a kutatómunkám hatalmas módon fellendült. De nekem teljesen világos volt, hogy tovább fogok zenélni. Hogy hogyan, azt még nem tudtam. Kellett hozzá egy-két év, amíg újra tudtam mindent gondolni.
- Both Miklós nyilatkozta nekem egyszer, hogy amikor kiszálltál a zenekarból, már megvolt benned a Vágtázó Csodaszarvas terve.
- Persze! Már gyermekkoromban, a VHK megalakulása előtt megvolt a tervem, egy ősi, népzenei hangszereken játszó zenekarról. Aztán ez szinte elfelejtődött, mert a VHK olyan mértékben lett az életem középpontja. De nem felejtődött el teljesen. Két évvel a VHK-ból kilépésem előtt bejelentettem, hogy az első zenekar-tervemet hamarosan megvalósítom, mégpedig Csodaszarvas néven tiszta népzenét játszó zenekart alapítok. Persze, kezdettől fogva megvolt a VHK-ban is a népzenei vonal, hiszen a dalok fele ilyen indíttatásúnak mondható. Ellenvetésük nem volt. Az egyik tag, akit elhívtam egy próbára, új zenekarom számára, épp a Both Miki volt. A zenekar ahhoz is hozzájárult, hogy a VHK próbatermében próbáljunk, sőt. Kíváncsiak is voltak rá, hogy milyen lesz az új zenekar. Két próbánk volt összesen, nem túl sok sikerrel, és aztán ki kellett lépnem a VHK-ból. Koncerten nem játszottam együtt Both Mikivel, aki viszont elvállalta, hogy a VHK utódzenekarában, amely egy idő múlva mégiscsak felvette a Vágtázó Halottkémek nevet, játsszon. Így utólag visszatekintve érdekes, hogy a Naptánc, az utolsó VHK-lemez első száma: Csodaszarvas-idéző. Felmerült, hogy ez is egy ösztönösen utalás lehetett arra, hogy jön majd a Csodaszarvas. Jött is, de várni kellett rá öt évet.
- A szellemiségét tekintve meghatározható-e valamifajta különbség a VHK és a Vágtázó Csodaszarvas között?
- A VHK-ban nemcsak az én szerepem volt fontos. Mindenki hozzátette a magáét, mégpedig sokáig szívvel-lélekkel. A VHK tagjait a mai napig nagyon sokra értékelem, zenészként, emberileg és barátilag is. De talán az nem alaptalan gondolat, hogy a VHK szellemisége elsősorban nekem köszönhető. Ezért lehet beszélni a két zenekar szellemisége közötti szoros kapcsolatról. Számomra egyrészt úgy tűnik, nyílegyenes folyamatosság vezetett a VHK szellemiségétől a VCSSZ-éig, másrészt ebben jelentős változást is láthatunk. Igazából annak idején a VHK is jelentős fejlődésen, különböző állomásokon ment keresztül. Az Óriás tér! című lemezünk után például volt egy három-négyéves szünetünk a lemezfelvételben. Négy év alatt sokat változtam, sokat fejlődtem. A lényeg az, hogy amikor megjelent az új lemezünk, Az Éden visszahódítása 1., akkor sokan érezték, hogy ez egy megújulás is, bár a lényeg nem változott. Most is hasonló változásról van szó: eltelt négy-öt év. Közben én még jobban az ősi népzenék felé fordultam. Az maga, hogy ilyen kiváló népzenészekkel játszhatok, még jobban megerősítette bennem a kezdeti indíttatást. Gyakorlatilag elkezdtem felfedezni azt a népzenét, ami bennem él, és amit évtizedek óta gyűjtöttem. Ezekből érett össze egy új világ: így alakult ki a Tiszta Forrás, ami egy egész estét betöltő műsor, az emberré válástól máig. Ebből lett az első lemezünk. Aztán további két év telt el, ami alatt megérett bennem egy olyan világ, ami a lovas népek zenekultúráját tudta átfogó módon bemutatni, és ebből született a Végtelen Ázsia! Ha akarjuk, azt mondhatjuk, hogy a VCSSZ a VHK-val fenntartott szellemi folytonosság egyenes következménye. Sokan ezt mondják, és sokszor én is így élem át.
- Milyen volt a Vágtázó Csodaszarvassal először lépni a Petőfi Csarnok színpadára? Nem tartottál attól, hogy elfelejtenek?
- Nem, inkább fordítva! Lehet, hogy magamból indultam ki, de azt hittem, hogy még elevenebben ég a VHK az emberekben! Tudtam, láttam, mennyire nagy a hiány, amit a VHK hagyott maga után. És nemcsak én láttam így. Sokan megkerestek, hogy milyen jó lenne, ha a zenekar újra játszana, és elmondták, hogy mennyire fontos lenne ez, és hogy nincsen még egy ilyen zenekar a világon. Mint amikor kidől egy óriás fa, és csak ezután kezdik felfogni, milyen hatalmas. Tapasztalható volt, hogy a VHK igazi értékét egyre többen fogják fel. Cikkek jelentek meg, amelyek megírták, hogy „minden perc, amíg a VHK zenélt, örök élményt adott az embereknek, ahogy élmény minden egyes perc is, amit a VHK után maradt hat album hallgatása jelent”. Úgy éreztem, hogy egy ennyire felfokozott helyzetben szinte életveszélyes kimenni egy másik gárdával, mert úgy gondoltam, hogy ott lesz kétezer megveszekedett VHK rajongó és teli torokból üvölt, olyan lesz, mint egy forró katlan, és mindenki azt fogja üvölteni, hogy VHK! VHK! - nekünk pedig mégis a VCSSZ-szel kell játszanunk. Olyannak kell lennünk, hogy ebben a helyzetben is megrendítő élményt tudjunk adni! A bemutatkozó koncert a valóságban másként alakult, rendkívül kíváncsi és izgatott volt a közönség, és amikor látták, mit művelünk, kezdve az égzengéses üvöltözéssel a koncert elején, akkor már a Csodaszarvas fogadtatása egészen rendkívüli volt. Azóta sem írtak le rólunk sűrűn olyanokat, mint ezután az első koncertünk után. Sokan úgy élték át, mint valami egészen rendkívüli élményt.
- Nem volt túl kockázatos, hogy ezt az első koncertet rögtön lemezre vettétek? Stúdióban talán nem jött volna át a zenekar hihetetlen spontaneitása?
- Úgy éreztem, hogy ez megismételhetetlen esemény lesz: ötéves várakozás után már hónapokkal a koncert előtt elképesztő állapotokba jutottam, már attól is, hogy a próbákon milyen zenék születtek, és hogy előre átéltem, milyen élmény lesz újra a színpadon zenélni, és nekem ez az életelemem. Úgy gondoltam, hogy ez olyan rendkívüli, megismételhetetlenül nagy lépés, amit mindenképpen meg kell örökíteni. Azt is tudtam, hogy kockázatos lépés. Nem is én sürgettem - igazából megrendelték ezt a koncertet. Kitudódott, hogy próbálunk, és a zenekar barátai összehozták a koncertet, és az időpontot is lekötötték. Velem már csak azt közölték, hogy 2005. december 3-án lesz az első koncertünk! Bennem pedig eleve egy karácsonyi koncert terve élt, mert Indiában megálmodtam egy rendkívüli, csodálatos karácsonyi számot (ami a Zene lakodalma címet kapta) – úgy éreztem, ez a sors keze, el kell vállalni! Ráadásul időben, márciusban kaptam a felkérést: volt időnk felgyorsítani a felkészülést annak érdekében, hogy jó eséllyel menjünk ki a színpadra december 3.-án. A kockázat sokszor nagyon jó! Nem baj, ha az ember kockáztat, mert attól sokkal izgalmasabb és hitelesebb lesz a zene! Például a koncerten a csodálatos karácsonyi dal, A Zene lakodalma olyan szédületesen sikerült, hogy azt nem lehet utolérni. Ez önmagában is megérte volna, de az első szám, a tombolós Végtelen EGY szintén, mert minden várakozást felülmúlt a próbákhoz képest. Volt aztán több szám is, ami jól sikerült a koncerten, így aztán úgy gondoltam, hogy tényleg ki kell adni, mert ezt úgysem lehet megismételni, még ha nem is lett minden szám olyan, amilyent szerettem volna.
- Annyira jól sikerült, hogy nem véletlenül lett aranylemez! Ezt a teljesítményt a VHK-val nem sikerült elérned. Jelent-e ez valamiféle elégtételt a számodra?
- Azért zenélek, hogy a bennem élő Öröklétnek zenei alakot adjak. Csak az lenne az elégtétel, ha a VHK és a VCSSZ betöltené a rendeltetését, hozzájárulna az emberiség csodálatos újjászületéséhez. De azt meg kell mondani, ritka esemény mostanában, hogy egy zenekar már az első lemezével eléri az aranylemez küszöböt, és ezért rendkívüli hír, hogy a VCSSZ első lemeze aranylemez lett, még akkor is, ha ez ma már nem olyan eladási példányszámot jelent, mint akár tíz évvel ezelőtt, a VHK esetében. Ma többnyire olyan zenekarok vannak a MAHASZ Top 40 albumlistán, akik kiszolgálják a pénzvilágot, évtizedek óta óriási hátszéllel, rengeteg pénzzel és médiatámogatással bírnak. Így tudják elérni az adott helyezést, szemben velünk, akik pénz nélkül, ellenszélben indultunk. Ez mutatja azt is, hogy ilyen gyorsan milyen erős tábora alakult ki a zenekarnak, és hogy a lemez sem akármilyen.
- Az első lemez megjelenését követően fokozatosan átalakult a zenekar. Tudatos volt ez folyamat?
- Már a legelső időkben is rendkívüli embereket találtam a zenekarba, életre szóló élmény volt velük zenélni! A tervem az volt, hogy nemcsak kitűnő zenészeket, hanem igazi jóbarátokat találjak, akiknek ugyancsak eléggé fontos ez a zene ahhoz, hogy vállalják, igényeljék a próbákat, a folyamatos fejlődést. Nálunk nincs kész szám, minden nyitott a folyamatos fejlődés számára! Kész csoda, hogy már 2006-ban összeállt az a mostani, 11 fős csapat, amelyik azóta, lassan már két termékeny éve, zenei és baráti alkotóközösségként virágzik.
- Ezzel együtt a második lemezen szerintem letisztultabbá vált a zenétek.
- Folyamatosan fejlődik a zenei érzékünk, a társasági jókedv, az őrületes jóérzés. És ez nem marad következmények nélkül! Rendkívüli módszerrel dolgozunk: a zene nálunk az érzések elragadtatásából felmerülő drámai látomásból születik. Csodálatos felemelő erők egész rendkívüli sora kapcsolódik össze egy-egy zenében, és ezeknek sokkal lényegesebb a mondanivalójuk, mint az éppen érzékelhető ruhájuk. A zenei mondanivaló érzékelésének fejlesztésével mindannyian közvetlenül érezzük, miről szól a zene, és ezt a különleges hangulatot, ezt a teljesebb világból eredő mondanivalót érzékelve mindannyian egyszerre, szabadon, személyes érzéseinknek és a koncerthangulatnak a legmegfelelőbben önthetjük a legmegfelelőbb evilági formába zenei érzéseinket. Nem véletlen, hogy mindenkinek csillog a szeme, amikor találkozunk a próbákon, a koncerteken. Nagyon várjuk az alkalmakat, mert olyan erők jelennek meg már a próbákon is, amik felröpítik az életünket!
Ami pedig magát a zenénket illeti: világraszóló jelentőségű tény, hogy Bartók Béla életének középpontjában a népzene állt. Az, hogy Bartók, aki a világ egyik legnagyszerűbb zeneszerzője, hogyan határozta meg a népzenét, esetünkben kiemelkedően fontos. Több tanulmányt írt a népzenéről. Ezekből megjelent egy gyűjtemény, „A népzenéről” címmel. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy mit is értett Bartók az igazi népzene alatt. Amit pedig Bartók az igazi népzene alatt értett, az egy rendkívüli erejű népzene, amit a modern világ nem ismer, amit még senki sem hallott. Bartók azt írja, hogy az igazi népzene minden kulturális befolyástól mentesen születik, egy öntudatlan tudatállapotban, és egy természeti erő hajtja: ugyanaz, ami a virágok virágzását, vagy a madarak röptét. Tulajdonképpen az életerővel rokon! Ez a természeti erő a zenei alkotóösztön. Azt írja, arra következtetett az összehasonlító zenei tanulmányaiból, hogy ilyen az igazi népzene! De hogy ő hallott-e ilyet, vagy sem, van-e ilyen élménye vagy miből gondolja, azt nem írja, az egy külön kérdés. Ha hallott ilyen népzenét, annak a zenélés közben kellett születnie, minden kulturális befolyástól mentesen. Tehát, amikor valakit elönt az élmény, és olyan tudatállapotba kerül, amikor teljesen öntudatlan állapotban képes folyamatosan szülni a zenét.
Bartók életútjában nem tudunk róla, hogy ilyenek történtek volna. Viszont ami velem történt, ahogyan felnőttem, az éppen ilyen! Volt úgy, hogy elájultam a zenétől, volt, mégpedig rendszeresen, hogy valami keleties, varázslatos, különös népzene, müezzin-fohász tört föl belőlem. Zenekaraimban pedig rendszeresen olyan tudatállapotba kerülök – aki a VHK-t vagy a Csodaszarvast ismeri, tudja –, amelyben átadom magam a Nagy Egésznek, és ilyenkor bennem tényleg elemi, kozmikus, égi erők szülik a zenét. Az ember nemcsak földi lény. Égi lény is! Az égből születtünk a Földre, és tartanunk kell az összeköttetést! Ennek a legjobb módja számomra, amikor elkapnak az égi erők, és röpítenek.
Ezen az új lemezen egyébként ezek az égi erők talán még nagyobb hangsúllyal jelennek meg. Sokan ős VHK-s zenének mondják az itt hallható két „teljes improvizációt” – helyesebb erre a teljesen szabad zeneteremtés kifejezést alkalmazni -, mert a hetvenes-nyolcvanas években az ilyen teljesen szabad zeneteremtés szintén nagy hangsúllyal jelent meg, bár tulajdonképpen mindig is jelen volt a VHK-ban, és ez más zenekarokra nem ennyire jellemző. Ezt a teljes mértékben a színpadon, a koncerten születő zenét elemi erő hajtja, egy természeti erő, ami egy öntudatlan állapotban olyan erős, hogy szinte az egész elmét átalakítja, saját irányítása alá helyezi. Ez az, ami előre hajtja a zene születését, nem pedig a különféle sémák alkalmazása. Bartók csak következtetett ilyen zene létezésére, velem pedig éppen ez történik, mióta az eszemet tudom. A zenei önkifejezés vágyától öntudatlan állapotba kerülök. Ilyenkor az egész külvilág kiszorul elmémből összes kulturális befolyásával együtt. Mert kiszorítja a zeneteremtő természeti erő! Tehát mind a három lényeges jellemző, amit Bartók megkövetelt az igazi népzenétől, bennem pontosan jelentkezik! Ezért volt számomra villámcsapás, amikor először olvastam Bartók népzene-meghatározását, és ezért foglalkozok vele huszonhat éve! És egyre jobban megértem Bartók népzene-felfogásának jelentőségét. Bartók szerint a zenei alkotóösztön természeti erő. A mai tudományos világkép csak fizikai természeti erőt ismer. Bartók tehát meghaladta a modern természettudományos világképet! Felfedezte, hogy az igazi, őserejű zenét hajtó erő a Természet lényegéhez tartozik! Életem sorsszerűen úgy alakult, hogy csillagászként éppen ezt fedeztem fel: a Világegyetemet nemcsak fizikai törvények irányítják, hanem biológiai, élőlényeket irányító erők is! És az élőlények érző lények! Érzéseiket tehát alapvetően kozmikus törvények hajtják, mert a biológia törvényei éppúgy áthatják az egész Természetet, mint a fizikáé! És mivel az igazi, természetes zene éppen érzéseket fejez ki, mégpedig törvényerővel, ezért az igazi zenét az élet kozmikus törvényei hajtják, szülik a világra, éppúgy, mint az élőlényeket! Nem én tehetek róla, hogy nemcsak zenésznek, hanem csillagásznak is születtem, és így életem középpontjában többszörösen is, zenészként és csillagászként is Bartók népzene-meghatározásának jelentősége áll! Érdekes azért is, mert az ősi időkben a mágusok éppúgy zenészek és csillagászok voltak.
- A Vágtázó Csodaszarvas ritkábban koncertezik, mint a VHK, hiszen egy nagyobb létszámú együttest nehezebb „eladni”. Ennek következtében változott-e a zene helye és szerepe a személyes életedben, a VHK-korszakhoz képest? Mennyire fontos most a zene a csillagászat, a család, illetve a tudományos ismeretterjesztés sorában?
- A helyzet az, hogy a 2005-2006-ban több koncertszervező megkeresett azzal, hogy szervezne nekünk koncerteket. Azt válaszoltam, hogy még nem időszerű, mert úgy láttam, még nem érett meg a zenekar erre. Ehhez a zenéhez oda kell adnia az embernek a szívét-lelkét! Nem akartam úgy belemenni egy turnéba, hogy nem az igazi! Amikor pedig azt láttam, hogy most már szívesen kimennék akár egy hosszabb turnéra is a zenekarral, mert tudom, hogy mindig olyan élményt tudunk adni, amiért érdemes zenélni, már fontosabb volt, hogy az új lemezre készüljünk, létrehozzuk azt a legjobb műsort, amire képesek vagyunk. Most, hogy már megtaláltuk a jó hangszerelést, a jó megszólalást, megszületett a legnagyszerűbb műsor is, amire csak képesek voltunk, most jött el az ideje a szervezőmunkának.
Eljött az idő, és javában tart is a szervezőmunka. Kibontakozott egy országos turné képe. Azt várjuk, hogy jövőre (2009-ben) lényegesen több koncertünk lesz, mint az idén.
Hogy mennyire fontos a zene a többi tevékenységemhez képest? Ez a zenekar égig érő elkötelezettséget jelent a számomra. Ugyanúgy, mint a családom, mint a munkám, a csillagászat, ugyanúgy, mint az ismeretterjesztő tanulmányok, a könyvek írása, az előadások. Ezek mind olyanok, mint a tűz, ami égig ér, és ezek mind óriási erővel lángolnak, de nem lehet kiemelni egyiket a másikhoz képest, mert mindegyik egyformán az égig érő szenvedélyt jelenti.
fotó: davidzsolt.hu