- A zenével egészen kicsi korom óta kapcsolatban állok, amit leginkább nagyapámnak köszönhetek. Bár ő nem volt tanult zenész, viszont rendkívüli zenei érzékkel rendelkezett. Alapvetően színész-rendező volt, de kitűnően szájharmonikázott, valamint egyéb hangszereken is el-eljátszogatott. Az egyik ilyen volt a dob. Mivel elég sok időt töltöttem náluk, hamar megfertőződtem a zenéléssel. Életem első szárnypróbálgatásait leginkább a párnák és fakanalak bánták... Később kaptunk öcsémmel egy szintetizátort, amit szinte csak én nyomogattam, ezzel is tovább mélyítve a hihetetlen zenei tudásomat...

De jól emlékszem még kalaptartó dobozokra feszített nejlonzacskókra, amelyeken az egyik osztálytársammal karöltve nyomtuk a Csavard fel a szőnyeget című slágert...

- Zeneiskola?

- Viszonylag későn, 13 éves koromban kerültem oda, azt is egy akkori osztálytársamnak köszönhetem. Az történt ugyanis, hogy a srác egyik nap megjelent egy pár dobverővel a suliban. De nem olyannal ám, mint amilyen nekem volt - merthogy akkor már volt egy pár, amit dédnagyapám esztergált nekem, és amelyek sokkal rövidebbek voltak a "rendes" dobverőknél - , hanem ennek műanyag feje volt és arannyal volt beleírva a márkája. Mondanom sem kell, nagyon irigykedtem, és kikérdeztem a srácot a részletekről. Kiderült, hogy beiratkozott egy zeneiskolába dobolni. A következő órájára már együtt mentünk el, így onnantól fogva nekem is volt olyan szép hosszú, műanyag fejű dobverőm.

Ebbe az iskolába másfél évig jártam, aztán megkaptam életem első dobfelszerelését és valahogy elmaradoztak az órára járások, inkább otthon maradtam püfölni, ami azért volt érdekes, mert egy panelban laktunk a hatodikon.

- Szomszédi öröm…

- Az említett dobot - ami egy öreg Amati volt - karácsonyra kaptam, és még aznap este, tehát Szenteste kezelésbe is vettem. Márciusban jött fel az első reklamáló szomszéd a másodikról – mégegyszer hangsúlyozom, mi a hatodikon laktunk! -, hogy szerinte nagyon sokat fejlődtem, de most már leszek szíves abbahagyni a zörgést…

- Jó, hogy nem fogadtad meg a tanácsot.

- Viszont kellett találnom egy helyet, ahol gyakorolhattam, mivel nem akartam, hogy megemeljék a lépcsőházban közös költségünket... A gimnáziumban rögtön bekerültem az énekkarba, kisvártatva azon kaptam magam, hogy két másik tenorral együtt egy családi ház pincéjében nyomjuk a Basket Case-t a Green Day-től. Ez lett a Kabala zenekar - élén a most Óriásos Egyedi Petivel -, amely 1996-ban adta első - és néhány tag- és névcserét követően - 2000-ben pedig a búcsúkoncertjét. Akkoriban ismerkedtem meg Ponikló Imivel, és megalakult az Amber Smith nevű formáció, amiben közel két évig játszottam, amíg Imre ki nem ment külföldre. Közben azért folytattam a dobtanulmányaimat is, egy ideig Martonosi Gyuribához jártam, akinek nagyon sokat köszönhetek!

- Első felvétel?

- Az első igazi stúdióban felvett anyag a Triko nevű együttesemhez fűződik, 1998-ban. Játszottam még Toto tribute bandában is, aminek Fan Club Six volt a neve, D Sound névre hallgató progresszív, de kissé meditatív zenét játsszó zenekarban - amit kifejezetten szerettem -, Judas Priest tribute bandában, ami Meltdown névre hallgatott – illetve hallgat, mert még azóta is létezik -, meg a Station nevű U2 tribute bandában. 

- Hogyan ismerkedtél meg Alapival?

- Pistivel a Toto zenéjén keresztül ismerkedtem meg.

- A Zenekarok Zenekara már sokakat összehozott…

- Egy barátom ódákat zengett valami zenekarról, ami “nagyon jó, a fél Edda játszik benne, Toto számokat játszanak, szenzációs”, így aztán elcibált magával egy Jeff Porcaro Emlékzenekar koncertre. Mondanom sem kell, hogy teljesen magával ragadott, ahogy játszották ezeket a számokat. Nekem se kellett több, a buli végén oda is mentem a doboshoz, Hetényi Zolihoz, illedelmesen bemutatkoztam és mondtam neki, hogy akkor én szívesen járnék hozzá tanulni. Először furán nézett, de lehet, csak azért, mert ez a jelenet egyébként a férfi mosdóban zajlott le, egy középsugaras vizeletürítés kellős közepén...

Elkezdtem járogatni Zolihoz “órákra”, amelyek hamar jó hangulatú, dobolós-beszélgetős-ebédelős-megintkicsitdobolós találkozásokká formálódtak át.

Aztán egyszer egy nap csörög a telefon, valami ismeretlen szám, felveszem: “Szia, én az Alapi István vagyok, és hát az van, hogy a Zolika komoly térdsérülést szenvedett és nem tudja vállalni a következő pár Jeff bulit, viszont téged ajánlott, hogy beugorhatnál helyette....”

Hát nekem nem sok kellett, hogy úgy tegyek, mint Steve Lukather, aki gyanútlanul felvett egy ilyen telefont, és amikor gyerekhangon megszólalt valaki, hogy “...Hi, this is Michael Jackson...”, akkor először elküldte a picsába, hogy az anyjával szórakozzon, utána pedig rárakta a telefont. Öt perc múlva Quincy Jones hívta fel, aki elmagyarázta neki, hogy az előző hívó bizony tényleg a Jacko volt...

No, én is valahogyan így éreztem, de hál’ Istennek én nem káromkodtam. Próba címszó alatt egyszer összeültünk a Pistivel, meg a Kovács Petivel, átnéztük a számok végeit, meg egy-két dolgot, amit ők az eredetitől eltérően játszottak és így veselkedtünk neki az első közös bulinknak.

- Nagyon izgultál?

- Ők nagyon bíztak bennem, én meg nagyon be voltam szarva! Azóta tudom, hogy a profizmus nemcsak azt jelenti, hogy valaki mit tud a hangszerén, hanem hogy egy ilyen, a normálistól eltérő szituációt hogy kezel le. Ezek a zenészek - Alapi Pisti, Keresztes Ildi, Kicska Laci, Kovács Peti és a Csányi Pisti - annyira kihúztak engem a szarból ott a színpadon, hogy pillanatok alatt feloldódtam és valamennyire részévé tudtam válni a produkciónak. A körülményekhez képest elég jól sikerült a buli, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy azóta jónéhány alkalommal volt szerencsém velük játszani.

- Hogyan kerültél az Alapi Band-be?

- Ez három éve történt. Akkortájt a Horváth Charlie fiának, Ákosnak a zenekarában játszottam, és egy Oldman’s-es bulin ott volt a Pisti is, aki a koncert után odajött, és elmondta, hogy egy kis szünet után ismét szeretné a saját zenekarát életre kelteni és nem lenne-e kedvem ebben részt venni. Dejavu, telefon, Jacko... Persze, volt kedvem és bele is veselkedtünk a dologba, s azon túl, hogy megtanultunk egy a már meglévő Alapi számokból álló műsort, belekezdtünk egy új, énekes számokból álló projectbe, amely - számos egyéb körülmény miatt - mostanában kerül végső fázisába.

- Mit jelent együtt zenélni hazánk vezető gitárosával?

- A mai napig nem hiszem el... De tényleg! Már kérdezni is akartam számtalanszor, hogy mit keresek a zenekarában, de nem mertem megtenni, nehogy meggondolja magát…

Alapvető emberi tulajdonság, hogy mindenhez hozzászokunk megfelelő idő elteltével, és természetessé válhatnak olyan dolgok is, amelyek korábban hihetetlennek tűntek.  Azt gondolom, az egyik legnagyobb feladat az életben, hogy megpróbáljuk ezt kiküszöbölni és megtanuljuk hosszú távon helyén kezelni a dolgokat! Ez néha tényleg nagyon nehéz, de megéri megküzdeni érte! Ha ezt szem előtt tartva élnénk az életünket, sokkal kevesebb boldogtalan ember lenne a Földön...

De hogy miért is mondom ezt? Mondhatom, hogy elég közeli, baráti viszonyban vagyok Istvánnal és természetesen már nincs Lukather-Jacko effektus, ha beszélünk telefonon, de a mai napig nagyon sokat jelent számomra, hogy együtt muzsikálhatunk. Azon túl, amit István eddig letett az asztalra - ami már önmagában rendkívüli -, megvan az a ritka képessége, hogy buliról bulira képes megújulni, s mivel mind a mai napig szivacsként szívja magába az új információkat a zene minden területéről, fel kell kötni a gatyát, ha lépést akarsz vele tartani.

Ebből következik az is, hogy nincs két egyforma buli! A kezdetektől úgy gondolkodom a zenében, hogy próbálom kerülni a sablonosságot, a monotonitást. Engem még senki nem hallhatott egy számot kétszer teljesen ugyanúgy eljátszani! Gondolom meg tudnám csinálni, de nem esne jól! Természetesen nem hajmeresztő különbségekre gondolok, de a stílustól és a szituációtól függően jól esik néha elkalandozni, vagy kísérletezni egy kicsit. És a Pisti-féle zenébe ez kifejezetten beleillik, főleg, hogy ő maga is hasonlóan gondolkodik. Egyébként voltam már olyan szituációban is, korábban, ahol ez a fajta gondolkodás kifejezetten zavarta a zenész kollégákat...

- Tagja vagy más együttesnek is?

- Van még egy kialakulóban lévő dolog, de erről korai lenne bármit is mondani.

- Nem mindennapi foglalkozással büszkélkedhetsz – légipilótaként dolgozol!

- Ezt is igyekszem a helyén kezelni. A legtöbb ember számára a repülés még utasként is egy misztikus dolog, hát még ha magad vezeted! Az, hogy ez a lehetőség megadatott nekem az életben, a mai napig nagyon becses számomra. A repülés ugyanolyan szerelem, mint a zene, szintén egészen kicsi koromtól kezdve végigkísért. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a hivatásom a hobbim is egyben, míg a másik hobbimmal, a zenével tudok szabadon, kötetlenül foglalkozni. Ezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert véleményem szerint az ember nem tud őszinte és kiengyensúlyozott módon alkotó munkát végezni akkor, ha túlságosan függ attól, amit csinál. Igen, leginkább most arról a fránya pénzről van szó! Utálatos egy dolog, és persze modhatjuk, hogy az nem számít, jól is hangzik, de aztán sajnos jön ez a valóságshow, amit köznyelven ÉLET-nek -nek nek neveznek és rájövünk, hogy a gyakorlat bizony mást mutat. Rengeteg tehetséges ember “pazarolja el” a tehetségét olyan trendinek nevezett szarságokra, melyek a művészi értékek abszolút elhagyásával, csak a létfenntartás céljából készülnek. Olyannyira elterjedt ez a helyzet, hogy már-már ezt vesszük természetesnek. Halljuk a rádióból, látjuk a tv-ben, hogy szar, de mosolygunk egyet rajta, mondván: ezeknek is meg kell élni valamiből!

Lassan a színvonal szót ki is lehet törölni a szótárakból...

- Nehéz egyeztetni a repülést a zenéléssel?

- Lekopogom, tud működni a kettő egymás mellett. Persze, néha egy-egy hirtelen szituáció okoz némi fejtörést, de megfelelő rugalmassággal és spontanitással kezelhető a dolog. Természetesen mindig a munka az első, ahhoz alakítom a zenei dolgaimat és igyekszem nem bevállalni olyan szituációkat, amelyeknél egy kis esély is van az ütközésre.

- Mennyit gyakorolsz?

- Sajnos nem eleget. Mostanában heti egy, maximum két alkalommal tudok leülni a hangszerhez, ez durván heti 5-6 óra gyakorlást jelent. Bár ez is változó, a közelmúltban volt olyan időszak, hogy még ennyire se futotta, de volt olyan is, hogy a hét minden napján le tudtam ülni gyakorolni. Az a szörnyű, hogy rögtön érzem magamon a hiányát és elkezd nagyon zavarni a dolog: a francba, a múltkor ez a figura már rendesen ment...

Három alapvető okosságot hadd osszak meg a kedves olvasókkal. Ezek egy része tapasztalati úton ragadt rám, egy részét nálam sokkal okosabb emberektől tanultam.

1. Egy koncert felér 10 próbával. Ezt nem is nagyon kommentálnám.

2. Egy kedves oktatóm a főiskolán a következőt mondta: amit a földön az ember megtanul 5-ösre, az a levegőben legjobb esetben is csak 3-as! Helyettesítsük be próbateremmel és színpaddal - nagyon igaz!

3. Ha a színpadra lépés előtt 10 perccel jön rá az emberre az ominózus érzés, hogy felkészületlennek érzi magát, ott már nemigen van mit tenni. A legjobb nem is foglalkozni a dologgal, hisz az csak tovább rontaná a dolgot!

- Zenei példaképed Simon Phillips - miért?

- A kezdetektől nagy hatással van rám a játéka. Nagyon zenei a játéka! 1999-ben láttam a Toto-t először élőben, s az teljesen átformálta a zenéről alkotott addigi véleményemet. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi volt az, ami annyira megfogott. Nagyon jól játszottak - ez nyilvánvaló -, de valahogyan annyira lejött a színpadról az őszinte zeneszeretet, az átélés, a közvetlenség; nem legelől álltam, de rögtön magaménak éreztem az egészet! Rájöttem, hogy addig a pontig sem egy rendes koncertet, sem rendes dobolást nem láttam! Aztán két évvel később eljutottam egy Simon-kurzusra, ott kaptam a következő pofont. Rögtön be is szereztem pár kottát, hanganyagot, amelyeket aztán gyors tanulmányozásnak vetettem alá. Aztán az internet fejlődésével persze még jobban kitágulhatott a látóköröm, további kiváló dobosokat fedeztem fel magamnak, de Phillips urat nem könnyű letaszítani trónjáról...

- A cuccod is Phillips-es…

- No igen, a cucc! Mint említettem, ‘99-ben láttam a Toto-t először. Amint megpillantottam a dobcuccot, éreztem, hogy nekem valami ilyesmire van szükségem! Azon túl, hogy látványnak sem mindennapos, kifejezetten tetszett, ahogy az egyes részei mérnöki pontossággal kapcsolódnak egymáshoz, látszott, hogy nagyon ki van találva, nagyon egységes! Ott fogadtam meg magamnak, hogy ha 100 évig is tart, én egyszer egy ilyen cuccon fogok játszani! Szerencsére nem tartott 100 évig, amit leginkább édesanyámnak köszönhetek, mert a kezdőtőkét bizony az ő zsebéből húztam ki… Az egész történet 2002-ben kezdett megvalósulni, amikor is a TamTam dobcentrumon keresztül megrendeltük a Tamától a cucc gerincét képező dobtesteket, és végül 2007-re nyerte el mostani formáját. Szokták kérdezni, hogy miért ragaszkodok ehhez a setup-hoz, miért nem formálom át saját magam szájíze szerint? Egyrészt nekem nagyon tetszik így, másrészt annyira belaktam már az évek során, hogy máshogy kényelmetlennek érezném, harmadrészt meg Simon azóta már nem is így használja a cuccát...

- Zenei kedvencek?

- Alapvetően mindenevő vagyok, sokáig tartana végigsorolni, ezért a teljesség igénye nélkül: Asia, Bee Gees, Celine Dion, Derek Sherinian, Enigma, Falco, Genesis, Michael Bublé, Michael Jackson, Mike Oldfield, Phil Collins, Richard Bona, Seal, Steve Lukather, Styx, Tina Turner , Toto, Yanni - kiolvastam egy párat a telefonomból…

- Nagyon jól szól az Alapi István Band nemrégiben megjelent Live In Budapest című albuma! A dobsound parádés! Hogyan sikerült így?

- Valószínű azért, mert nem sokat agyaltunk rajta, hogyan szóljon! Mint az köztudott, a felvétel teljesen más célból készült. A buli másnapján megkaptuk a nyersanyagot és Márk bevitte magukhoz a Gramy-be és ott nagyjából összetologatták. Nem vesződtek vele sokat! Amit én másnap délután hallottam, az már nagyjából ilyen volt. A titok az, hogy nincs titok. Bármelyik felvételemet meghallgatom, mindig ugyanazt hallom vissza. Azt a hangzást, amit akusztikusan a dobból hallok. A meló oroszlánrésze ott van, hogy akusztikusan legyen rendben. Egy csörgő-zörgő dobból nem lehet csodát művelni!

- A magyar lemezek hangzásilag igen sok kívánnivalót hagynak maguk után - a dobhangzás különösen gyalázatos a honi lemezeken. Miért?

- Vannak kivételek, de alapjában egyetértek. Erre sajnos egy nem túl szép, ám frappáns mondás jut eszembe: aki nagyot akar fingani, az előbb-utóbb beszarik... Ide is érvényes az, amit az előbb mondtam: ha akusztikusan rendben van a hangszer, azt már nehéz elrontani! No és tisztában kéne lenni vele, hogy mit akarunk hallani! Szerintem sokszor túl sokat várnak az utómunkától: “Nem baj, hogy most még nem úgy szól, majd kivágjuk, megtekerjük, megeffektezzük, aztán jó lesz!” Most szólok: nem lesz jó!!!

- A közeljövő tervei?

- Nincs semmi különös! Most tudtam meg, hogy elmarad a mai próba. Lett egy csomó szabadidőm. Leülök gyakorolni!