- 1975-ben láttam meg a napvilágot egy igen vonalas, polgári családban. Szüleim mindketten pedagógusok voltak. A zenével való kapcsolatom hivatalosan 5 éves koromban kezdődött, amikor édesanyám - aki ekkor már egyedül nevelt mindkét testvéremmel - beíratott a debreceni állami zeneiskolába. Ott a szokásos előképzős egy évet követte a zongora főtárgy. Ekkor kaptunk meg anyai nagyszüleinktől Péter testvéremmel azt a Schiller pianínót, ami abban az időben számunkra elérhetetlen lett volna a segítségük nélkül. Egyébként a családban figyelemre méltó zenei érzéke volt anyai ágon többeknek, magának édesanyámnak is, de hangszeren csak a dédnagyapám játszott komolyabban, hegedült. Istennek hála, hogy egykor használt hangszere évekkel ezelőtt hozzám került. Szóval, innen eredeztethető gyökerekkel rendelkeztem. A felnőtté válással kezdtem csak érteni, hogy mit is jelentenek, mennyire fontosak és meghatározóak ezek a gyökerek.

- Mikor ismerkedtél meg a könnyűzenével?

- Elég hamar. A komolyzenei tanulmányokkal egy időben megfertőzött a könnyűzene. Magyar viszonylatban egy zenekarban hallottam igényes billentyűzést, az pedig az Edda volt. Elkezdtem bulikra járni, lemezeiket hallgatni. Minden egyéb magyar rock anyagot üresnek, vérszegénynek éreztem. Ha valamelyik beszélt is valamiről, akkor a zenekar nem volt figyelemfelkeltő vagy fordítva. 1987 decemberében jártam először Edda koncerten, ahol az Alapi Pisti éppen váltotta az addig ott játszó Csillag Endrét. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd... De ebben az időben kezdtem el a jazz muzsikához is vonzódni. Lakatos Szoszó Sándor zongoristától tanultam meg az alapokat, harmóniákat, skálákat. Egyébként nagyon érdekes, hogy mindezeket a klasszikus zenében használják - rengeteg esetben utolérhetetlen technikával -, de nem tudatosodik a pontos szerepük. Ott csak hangjegyek sora, melyek egymást követik. A jazztanulás megint új kapukat nyitott az életemben. Elkezdtem érteni, amit hallok. Nemcsak az ösztöneimre hatott a zene, hanem a tudatomra is. Ez egy nagyon fontos időszak kezdete volt a számomra. Azzal aligha árulok el titkot, hogy volt nekem is általános iskolai zenekarom, de kézzel fogható eredményeket egy Vizit nevezetű rockzenekar hozott, amellyel a dobos arcon keresztül - aki az Edda akkori dobosához járt tanulni - eljutottunk a Edda elé játszani. Itt kezdődött a velük való barátság.

- Az Edda 30. nagylemezének aztán te voltál a hangmérnöke…

- Felejthetetlen élmény volt ez tavaly, nagyszerű dolog volt velük dolgozni, közösen ötletelni, végső formába önteni a nótákat. Az összes énekfelvételt kivétel nélkül én csináltam, ami Attilával való barátságom miatt van, mely szintén fontos része az életemnek. Azon kevesek közé tartozhatom, akik tényleg ismerik őt és a benne lévő csodát.

- Honnan datálható Alapival való kapcsolatod?

- Istvánnal Péter testvéremen keresztül ismerkedtem meg közelebbről, mivel hozzá járt gitározást tanulni. El ne felejtsem: István csinálta a már említett Vizit zenekar első demó felvételét a Ferenc körúti garzonjában, pusztán barátságból. Gondolj bele, ki volt már akkor a magyar rockéletben Pisti és mi volt a mi kis névtelen együttesünk! Ő mégis önzetlenül segített nekünk. Hamar kiderült számomra, hogy István milyen jó ember, arról nem is beszélve, hogy milyen kivételes kvalitású muzsikus!

- Mi következett az életedben a Vizit együttes után?

- Sok zenekar követte, a Rock együttestől a pop session munkákig szinte minden. Sok lemezen játszom és sok szerzeményem hallható. Huszonkét éves koromban jelentős változás történt az életemben, hosszabb ideig Ausztráliában tartózkodhattam. A kenguruk földjén több zenekarom is volt. A legemlékezetesebb egy latin banda volt, amelyben 9 hónapig játszottam. Túlzés nélkül mondhatom, hogy zseniális időszak volt. Szakmai szempontból semmi nem pótolhatta a más szemlélettel hangszerüket használó dél-amerikai zenészek társaságát. Hazaérkezésemet követően megismerkedtem mostani feleségemmel, akitől három gyönyörű gyermekem született azóta – Márk (2002), Zsombor (2004), Borbála Erzsébet (2007). Hála Istennek mindhárman nagyon szenzitív alkatok, fogékonyak a zenére. Márk és Zsombor fiam zeneiskolában zongorázni is tanul.

- Otthonosan mozogsz a stúdiókban is.

- Tizedik éve stúdióvezető hangmérnökként dolgozom az ország egyik legprofibban felszerelt hangstúdiójában, ahol rengeteg reklámzenét szerzek, és részt veszek sok kiadvány elkészítésében. Mindemellett tulajdonosa és szerelmese vagyok egy Ráday utcai kávézónak, ahol 8 év törzsvendégi státuszból vedlettem át tulajdonossá. Ez csak azért érdekes, mert végzettségem szerint angol irodalom és angol nyelvszakos tanár vagyok, valamint kommunikációs bölcsész. Egész életemben humán beállítottságú ember voltam, mégis vonzódtam a reál dolgokhoz is. Ez úgy alakult, hogy mint minden billentyűs, én is kapcsolatba kerültem elektronikus hangszerekkel. 12 éves korom óra programozok, mindig is imádtam a számítástechnikát. A kettőt csak egy kis lépés összekötni. Azután lépésről lépésre kerültem egyre mélyebbre: első hangfelvétel, első nagylemez, első keverés, első Macintosh stb...

- Hogyan kerültél az Alapi Band-be?

- István megkeresett tavaly, hogy volna-e kedvem helyettesíteni billentyűs kollégámat egy Alapi Band buli erejéig? Azonnal igent mondtam, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ismerve az Alapi Band-anyagokat, nem akármit vállaltam. Az idő rövidsége, a zene bonyolultsága minden zenészt komoly feladat elé állított volna. Ha nem az Istvánról lett volna szó, soha nem vállalok el egy ilyen feladatot egyetlen buli kedvéért! Nem titkolom, volt tíz álmatlan, végig gyakorolt éjszakám, de végül is megoldottuk. Nem hallgathatom el, hogy az Alapi Band tagjai és István olyan szeretettel, barátsággal kezelték aggodalmaim a próbákon, ami átrajzolta a zenekari munkáimhoz való hozzáállásomat egy egész életre. Sok zenekarban hárult rám a zenei vezetés feladata, amiben nem ismerek kegyelmet. De István megmutatta, hogyan lesz a szeretetteljes, bizalomra épülő együttműködés sokkal hatékonyabb, mint a feszengős feladat végrehajtatás… Amikor odalépett az első bulin a hangszerem mellé és rám mosolygott, olyan dolog történt velem, ami addig soha. Erőt adott, hitet sugárzott! Ez azóta is minden bulin megismétlődik, és hihetetlen töltést kölcsönöz a játékomnak. Az sem titok, magánéletben is mély barátság fűz Istvánhoz. Az ő invitálására állandó tag lettem az Alapi Band-ben és a Jeff Porcaro Emlékzenekarban is rendszeresen helyettesítem az állandó billentyűs tagot, aki jó ideje rendszeresen külföldön muzsikál. Köztünk legyen szólva: Toto műsort játszani nem kis feladat. Abban a zenekarban más felfogásban kezelték a zenészek hangszereiket: lelkek szólnak hangszereken keresztül. Azt hiszem, érzem, hogy mire van szükség a Jeff-ben.

- Milyen együtt zenélni hazánk egyik legnagyobb gitárosával?

- István nélkül ma nem lennék ott, ahol vagyok. Hiába minden előnyös paraméter egy emberben, ha az nem a megfelelő helyen van, akkor nem látható belőle semmi. István mellett nem lehet olyan rosszul játszani, hogy azt ne húzza fel az ő tudása és emberi nagysága. Páratlan hangszeres tudására két részre osztja az őt ismerőket. Aki tud, lát, tudja hogy ki ő. Aki pedig ellenérveket hoz fel vele szemben, azoknak javaslom, hogy ismerjék meg játékát komolyabban, akkor talán kikerülnek abból a szűk ösvényből, ami azt érezteti velük, hogy kivetnivaló van Alapi univerzális, minden stíluson átívelő hatalmas tudásában. Sajnos a tapasztalat azt mondatja velem, hogy általában azok vannak negatív véleménnyel róla, akik számára analizálhatatlan és elérhetetlen magasságokban jár ez az ember. Hálát adok Istennek, hogy barátomnak mondhatom, és együtt muzsikálhatok vele.

- Hazánkban - tisztelet a kivételnek - elég haloványan szólnak az albumok. Mi ennek az oka? Miért van az, hogy egy külhoni lemez nagyságrendekkel jobban, dögösebben, vaskosabban, szebben szól?

- A kérdés igen összetett. A fő problémát abban látom, hogy igazi hangmérnök képzés nem is létezik Magyarországon. A mérnök szó kb. egy műegyetemi végzettséget kellene, hogy takarjon, mondjuk a villamosmérnöki karról, azután azt kiegészítve lehetne hozzákezdeni megtanulni a zenei dolgokat. Ha pedig mindez megvan, akkor jön az igazi feladat! Például hogy honnan fogja tudni egy átlagember, hogy egy pergőnek hogyan kell szólnia, ha sosem hallott akusztikusan ilyen hangot! Ezért van az, hogy itthon többnyire zenészekből keverednek ki hangmérnökök és sok jó is van köztük, de ha véletlenül valamelyikünkben az előbb említett összes paraméter meglenne, akkor biztosan mondhatom, hogy olyan berendezéseket sehol sem találsz Magyarországon egy helyen, mint azokban a stúdiókban, ahol az általad említett anyagok készülnek.

- Zenei hitvallásod? 

- Elég univerzálisan gondolkodom e tekintetben. Szívesen hallgatok és játszom is minden stílusban, ha az jó. "Ugyanúgy" szeretem a Kool and the Gang zenekart, mint Chick Corea-t. Azt gondolom, hogy stílustól függetlenül jól csinálni valamit nem könnyű. Tudni, tanulni kell hozzá. Játszottam én egy időben a Manhattan turnéban a rockzenekarom mellett 1997-ben. Nyilván stílusfüggő lesz egy ugyanazon személy esetében, hogy melyiket mennyire tudja kiszolgálni a tudásával, melyik tolja jobban a korlátai közelébe - egy-két új stílust leszámítva... Egyszerűen azt kell erről a szakmáról is tudni, hogy érteni kell hozzá, nem szabad tudás nélkül benne garázdálkodni, mert fájdalmat okoz! Nem csak a rossz sebészi beavatkozásnak vannak hatásai, hanem ennek is. Természetesen a zene mindenkié, és próbálkozni is szabad, de én sem fogok vesét operálni csak azért, mert egyébként kenyérvágás közben remekül bánok a késsel. No és ezt még büntetnék is. Én meg azt büntetném! Tisztelettel vagyok azok felé, akik sokat tanultak, sokat tettek tudásukért, produkcióikért. Sok esetben ez nem esik egybe a közönség szeretetével. Sajnos olyan időszakot élünk, ahol csak az ösztönökre, szexualitásra ható új zenék hatnak nagyon. Olyan ez, mint a valóság-show. Minél több a baromság, annál többen nézik majd. Ennek viszont az a veszélye, hogy lassan csak az lesz érdekes, ha élő egyenesben fognak embereket ölni a tévében. Irtó veszélyes! Ugyanez van a zenével is. A rövid távú profit érdekében gazemberek garázdálkodnak a szakmában, helyrehozhatatlan kavalkádot okozva és káoszt maguk mögött hagyva. Itt is nagy a tét, mint a sebészetben, csak itt a lelkek károsulnak, ami nem vehető úgy észre, mint egy elrontott vese transzplantáció. Nem titkolom, kicsit pesszimista vagyok, nem tudom, merre tartunk és mi a jövője az igazi, érték alapú kultúrának. De azért reménykedem!

Fotó: Polcz Péter