Na de elég ennyi róluk, rólunk ...
Szóval színpadra lépett A zenekar.
Egy rövid intró után a Childs Anthem-be csaptak, ami az esetek többségében indító dala volt egykoron a Toto buliknak. Ez egy instrumentális dal, ami gyönyörű...
Ezt követték sorban a világslágerek.
Az első pillanatoktól zseniális hangulat volt a színpadon is, mivel a wiesen-i közönség rettenetesen hálás volt. Ez azért fontos, mert egy ilyen koncerten is mást kapunk akkor, ha a zenészek jól érzik magukat.
A rövid turné érdekessége, hogy Joseph Williams énekelt, nem pedig Bobby Kimball. Véleményem szerint ez nagyon jót tett a történetnek. Joseph kristálytiszta éneklésével felidézte a Toto nyolcvanas évekbéli hőskorszakát, a csodásabbnál csodásabb dalokat. A másik fenomenális döntés az volt a zenekar részéről,hogy a Porcaro család is képviseltette magát, mégpedig Steve Porcaro személyében, aki Paich mellett a másik billentyűs volt.
Ő a produceri, zeneszerzői tevékenységei miatt keveset játszott élőben a zenekarral, anno (többek között sokat foglalatoskodott majdnem mindegyik Michael Jackson lemezzel…)
A koncertsorozat egyébként Mike Porcaro, a kiváló basszusgitáros gyógykezeltetése miatt került megrendezésre, aki sajnos súlyos beteg. Talán így logika is volt a testvér jelenlétében. Nagyon jó volt látni őt személyesen. Arcán a Porcaro vonások folyamatosan a 91-ben elhunyt Jeff Porcaro-ra emlékeztettek.
Jómagam Steve Porcaro-t hatalmas agynak és nagyon jó zenésznek tartom. Nem utolsósorban színpadi jelenléte, mozgása is emlékezetes marad.
Nathan East basszusgitározott, akinek egyik legismertebb formációja a smooth jazz sztárcsapata, a Fourplay zenekar. Nem kétséges, Nathan a világ egyik legjobb basszusgitárosa. Zseniálisan játszott ezúttal is, precizitása kicsit visszahozta Mike Porcaro-t a hangképbe.
Simon Phillips rezzenéstelen arccal, brutális pontossággal dobolt, mint mindig.
David Paich stabil tudása komoly alap volt ezen a bulin is. A Toto egyik sajátossága, hogy a harmóniák használata, azok fordításai "nem szokványosak". Komoly szisztematikusságot sejtet, ahogy a billentyűsök játszanak, kísérnek.
És Steve Lukather...
Külön jelenség. Ő maga a Rock and Roll. Mindent magában hord, ami egy világsztárnak sajátja kell, hogy legyen. Showman, hihetetlen gitáros. Alázatos volt. Mimikáin látható volt a folyamatos kommunikáció a zenésztársakkal, de abban mindig a szeretet és az alázat volt a domináns.
Ezt a közönség látja és lereagálja. Amely pontján megfordult a színpadon a közönség közelében, szinte hisztérikus imádatot érzékelhetett.
Hiába, Luke legenda.
Ketten énekeltek vokált: Jory Steinberg és Mabvuto Mavuto. Az utóbbi szólót is énekelt a Somewhere Tonight című dal közepén, nem is akárhogyan...
A koncert teljesen élő volt, nem szólt gépről semmi. Aligha kell mondanom, zseniálisan szólt! Rengeteg szempontból volt még tanulságos, amiért sok itthoni zenésztársnak, hangmérnöknek kötelezővé tennék egy ilyen buli látogatást.
Nem sűrűn érzek koncerten olyat, amit ezen a bulin éreztem. Örültem, hogy láthattam ezeket az arcokat 5 méterről. Valószínűleg fokozta ezt az érzést az is, hogy nagy valószínűséggel ezt a zenekert nem láthatjuk soha többet. Hálás vagyok nekik a tőlük kapott hihetetlen élményért.
Amit kicsit sajnálok, hogy a koncert végén hermetikusan elzáródtak mindenki elől és a fesztiváligazgatóval való ismeretségem sem volt elegendő közel férkőzni hozzájuk. A Backstage-ben mozgolódóknak is tilos volt az elszeparált terület közelébe menni.
Végezetül summázatként nem mondhatok mást: köszönöm Toto, köszönöm!