- Az idő sarkítja a valós eseményeket, eltolja valamelyik irányba. Amit mondtál, félig-meddig igaz, de nem teljesen! A táncház-mozgalom abból indult el, hogy volt Budapesten néhány olyan amatőr táncegyüttes: a Bartók, a Bihari, az Építők Vadrózsák együttese és a Vasas, akik egy közös buli alkalmával rájöttek arra, hogy legalább olyan jól lehet a néptánccal is szórakozni, mint a divatos slágerekkel és táncokkal. Hogy milyen jó és alkalmas ez a zene és tánc arra, hogy együtt mulassanak, együtt szórakozzanak! Kifejezetten zártkörű rendezvényként kezdődött.

Egyébként Foltin Jolán Kossuth-díjas koreográfus, Lelkes Lajos és Stoller Antal ötlete volt, hogy csináljanak egy olyan zártkörű rendezvényt, ahol összejönnek a néptáncosok, bulizni. A széki táncokra esett a választásuk, feltehetően azért, mert azt Novák Tata jól ismerte, abból írta a szakdolgozatát annak idején, és Tímár Sándor is kiválóan ismerte az anyagot, mert ez egy alkalmas tánc: változatos, mégis, aránylag könnyű lépésekből áll. Nem olyan virtuóz, mint ahogyan manapság sokan táncolják, kitűnően.

A Liszt Ferenc téri Könyvklubban volt az első rendezvény. Zártkörű volt és telt házas: egy csomó néptáncos eljött, de kint legalább annyian nyomták az orrukat a kirakatüvegre! Bentről csak a lapos orrok tömkelegét láttuk. Ez már akkor lelkesedést adott az együtteseknek, és egy-két ilyen táncház után elkezdődött az ideológiai vetélkedés: hogy a néptánc alkalmas-e arra, hogy közös szórakozási formája legyen a fiatalságnak, vagy sem! A két irány tudatosan szétvált.

Tímár Sándorék Sebő Feriékkel választották azt az utat, hogy céltudatosan megtanulják a magyar anyagokat, illetve nem csak a magyarokat, ami nagyon fontos dolog. És hogy ezt közkinccsé tegyék, bevonva a fiatalságot, látogathatóvá, nyitottá téve a táncházat. Az elején tehát volt egy vita, hogy ezt csináljuk-e. A szkeptikusok azt mondták, hogy nekünk erre nincs energiánk, sem időnk. Csináljuk inkább tovább a színpadi vonalat a néptánc-mozgalomban. A lényeg, hogy kettéváltunk ideológiai alapon, különböző elképzelések mentén.

Tímárék kezdték el céltudatosan csinálni azt, amiből a táncház-mozgalom kialakult. Tudni kell, hogy akkoriban egyetlen olyan zenekar létezett, amelyik konyított is valamit ehhez a zenéhez: egy duó, a Sebő együttes. (Később kiegészültek Éri Péterrel.) Elkezdték tanulmányozni az anyagot, elsősorban Martin György hatására, aki a legjelentősebb, nagyon fiatalos gondolkozású néptánc-kutatónk volt, és kedves ember. Sebőt már ismertük korábbról, Halmos Béla pedig énekelt a Páva-versenyen, akkor még egy szál gitárral. Vele gyakorlatilag meg is született a Sebő együttes.

Akik nem éltek ebben benne, vagy nem ismerik a konkrét szituációt, azok egyértelműen Sebő Feri nevéhez kötik ezt a mozgalmat, holott nagyon sok múlott Tímár Sándoron és a többi táncegyüttesen, mert a táncos emberek átjártak a táncházba is, csak maga az együttes nem vállalta fel ezt a közhasznú szerepet.

Ami pedig minket illet: Novák Tatánál és a Bihari együttesnél volt egy zenekari váltás 1972-ben. Addig szimfonikus zenészekből álló kamarazenekar kísérte a Bihari Táncegyüttest Eperjes Feri bácsi vezetésével, komoly feldolgozásokat is játszva. Az eredeti népzenéhez mit sem értettek, hiszen különböző zeneszerzők: Daróczi-Bárdos, Vavrinecz, Sárosi Bálint feldolgozásait és népi zenei hangszereléseit játszották. 1972-ben kiderült, hogy ez már korszerűtlen, bármilyen mestermunkák is voltak. Egy vonós trió, aki tényleg jól játssza a népzenét, sokkal hatásosabb tud lenni. Tata és az együttes hangadó, mértékadó tagjai is mondogatták, hogy váltsunk zenét, zenekart, zenei irányzatot. Felkeresték a Vízöntő zenekart, amely abban az évben az Orfeo művészcsoportból vált ki.

Az Orfeonak külön története van. Alternatív avantgarde-nak mondhatjuk manapság. Félig-meddig kommunában élő társaság volt. Onnan jött Malgot István báb- és színházrendező, Fodor Tamás, mint rendező, színész, és több más neves színész. A Vízöntő elődje, az Orfeo zenekar is ebbe a művészcsoportba tartozott.

- Ugyanarról az Orfeoról van szó, amelyik kislemezt készített Törd a kerítést címmel, a másik oldalán egy Spanyol katonadallal?

- Ugyanarról! A Ki Mit Tudon a pol-beat kategóriába sorolták őket, mert latin-amerikai zenét imitáltak, de már elkezdtek magyar balladákat feldolgozni. Négy- vagy ötfős volt a csapat. Az 1972-es Ki Mit Tudon esélyesek voltak: a közönség ízlése szerint nyerhettek volna, de jött Boros Lajos a Hogyha fú a szembeszéllel, és elvitte az első díjat a pol-beat kategóriában.

Azóta is jó cimborák vagyunk a ma P. Vas Jánosként ismert néprajzossal, aki akkoriban az Orfeo tagja volt, és sokáig zenélt a Vízöntőben is. A betyárvilág különösen izgatta. Rájött arra, hogy a törvényen kívüliségnek megvannak a kelet-európai változatai, nem kell nekünk Latin-Amerikába menni ezért. A mi törvényen kívüli lázadóinkat mitizálta a nép az azóta eltelt 150 év alatt, pedig azok útonállók voltak rendesen. Jó, hogy a szegényeket pártolták, mert azoktól nem volt mit elvenni. A betyárokról szóló népköltészeti haagyomány megidézése alkalmas volt egyfajta ellenzékiség kifejezésére, ezért is fordult nagy örömmel ehhez a világhoz. Mivel a tévében látható volt a csapat, Novák Tata megkereste és szerződtette őket, tánckíséretre. Az Orfeo ezt a népzene minél mélyebb megismerésének szándékával  felvállalta, de már Vízöntő néven.

1972-ben egy ismerősöm üzent, hogy a Bihariban olyan hegedűst keresnek, aki a népzenei stílust ismeri. Akkor már két éve foglalkoztam ilyen anyagokkal: a Lajtha-féle nagy gyűjtést áttanulmányoztam, és gyakoroltam otthon hegedülni. Egyébként a beatzenéből vedlettem át én is! Az érdeklődésem eleve megvolt a népzene iránt, mert a család révén sok népdalt ismertem. Híre ment, hogy játszogatok ilyeneket – magamnak. Zenekarom ugyanis még nem volt. ’73 januárjában összehoztunk egy találkozót. Elfogadtak. Onnantól tudatos, közös munka folyt. Sokáig elláttuk a táncegyüttes kíséretét, emellett voltak önálló koncertjeink is, ahol – az én érdemem vagy bűnöm folytán, egyszer kiderül – egyre jobban tolódtunk a kelet-európai, elsősorban a magyar zene felé. Attól, hogy a táncegyüttesnek magyar repertoárja volt, de attól is, hogy őszintétlennek, anakronisztikusnak tartottam, hogy latin zenét énekeljünk. Kezdtem likvidálni azt, tudatosan és eléggé erőszakosan. Ebben többen egyetértettek velem, de volt, aki nem, ezért nagy volt a fluktuáció akkoriban. Végül kialakult a klasszikus Vízöntő-négyes, közben voltam Kolindás is néhány évig.

A családi gyökerekhez visszatérve: az anyai nagyapám finnugor nyelvész volt. Ő írta a finn-magyar szótárt és nyelvkönyvet, meg a máig leghasználhatóbb leíró magyar hangtant. Papp Istvánnak hívták. Nála nevelkedtem tízéves koromig, mert olyanok voltak a szüleim körülményei apám ’56-os dolgai miatt. Nem volt állása, ezért odavetettek a nagyszülőknek. Ez az időszak életem legszebb időszaka éve volt.

Nagyapám mindíg megvette a legújabb népmesei kiadványokat, de eleve rengeteg, rokonnépek költészetével kapcsolatos könyve volt. Azokból olvasgatott nagyanyánk esténként a húgomnak és nekem, a népmese tehát ismert volt számomra. Az apám irodalomtörténész volt, és gyakran összejött nálunk a ’45 után indult fiatal irodalmár-generáció. Für Lajostól kezdve Czine Mihályon keresztül a később csatlakozó Buda Ferencig, számos jó barátja volt apámnak. Én 1954-ben születtem. Apám egy évvel azelőtt fejezte be az egyetemet. Amikor a barátai összegyűltek nálunk, vagy mi mentünk vendégségbe, a történelmi Magyarország egész területéről jött össze a „fényes szelek”-nemzedék. Az egyik Somogyból, a másik Erdélyből, a harmadik Szatmárból származott, és mindenki hozta a falujának, szűkebb vidékének a dalkultúráját, és mint a Kalevalában, énekverseny kezdődött. Napokon keresztül folyhatott volna úgy, hogy nem szakad meg az ének, és mindig valami más szól. Versenyeztek is, hogy no, ezt hallgasd meg, az én változatom szebb! A másik, aki kórusba járt előtte, mondta, hogy Csenki meg ezt gyűjtötte! Ugyanannak a dalnak többféle változatát hallottam, gyerekfejjel. A népdalok így szervesedtek belém. Később jöttem csak rá, hogy a népdal az önkifejezés egyik lehetősége. Zeneóvodába jártam, aztán a szüleim beírattak zeneiskolába. Nagyon fontos, hogy minél korábban történjen ez meg egy gyermekkel! Ma is fontos lenne, hogy a zeneoktatást fejlesszék inkább, és ne hagyják visszafejlődni! Mindig nagyon jó közösségekben és tanárokkal voltam. Millió népdalt ismertünk meg.

Úgy lettem gimnazista, hogy amikor ’65-ben felköltöztünk Budapestre Debrecenből, hihetetlenül különbözött a dalismeretem a velem egykorú, Budapesten nevelkedett társaimétól. Először röhögtek rajtam, aztán kiderült, hogy vágom azokat a slágereket is, amelyeken ők nevelkedtek: az Illést, Omegát, Beatlest. (Akkor már kaptam egy gitárt.) Egyfajta tekintélyem lett, így elfogadták tőlem a népdalt, aztán pedig kérték, mert tűznél, kiránduláson ezeket lehetett énekelni, nem a Led Zeppelint.

A népdal régen egy közösségi kultúra része volt, amelynek ma is nagy szerepe van.

A harmadik vonal pedig az volt, hogy az apai nagyszüleim családja Kárpátalján élt, az egykori Ugocsa megyében. Csak hát, ’45 után a szovjetekhez került Kárpátalja. 1946-ban vagy ’47-ben megszűntették a beregszászi gimnáziumot, ahol apám már két évet elvégzett. Az anyja pedig kirimánkodta nagyapámnál, hadd járjon tovább Ferenc iskolába, mert egyébként szükség lett volna rá otthon. Falusi fiú volt az apám. A parasztember, akinek egyetlen fia van, inkább nem járatta iskolába, mert otthon mi lesz, ki segít neki, kire marad a birtok? De akkor már nem voltak birtokok, besöpörte a kolhoz a földeket. Nem maradt vagyona egyetlen parasztnak sem. Apám így átszökhetett tanulni Magyarországra, ami külön kaland volt. Debrecenben, a Református Kollégiumba fogadták be, bentlakásosra. Úgy végezte el aztán a Kossuth Lajos Tudományegyetemet is.

Amikor a hatalom engedte, átjártunk Kárpátaljára nyáron, csak mindig kellett gyászjelentés, hogy Homoki Gyula temetése ekkor és ekkor lesz, erre adta meg az útlevelet a magyar hatóság. Apám egyébként nem utazhatott, az ’56-os vétke miatt. Annyi volt a vétke, hogy az egyetemisták, az orvosi kar, meg a bölcsészkar orvosi műszerekből összeeszkábáltak egy rádiót. Csokonai Rádiónak nevezték, és apám szerkesztette.

- És mit lehetett kapni ezért?

- Két hónap vizsgálati fogságot, aztán kiengedték. De az ávó ránk törte az ajtót éjszaka! Így akartak megfélemlíteni, annak ellenére, hogy már bezsúpolták apámat. Hála Istennek, nagyapám karakán ember volt, és elzavarta őket. Anyám mesélte, bár akkor már éltem.

Kárpátalján falusi környezet fogadott. Heteket töltöttem ott nyáron. Volt, hogy másfél hónapig tudtam kint maradni, és előfordult, hogy télen is sikerült hazajutnunk. Ott szembesülhettem az élő néphagyománnyal. Nem lehetett kiirtani gyökerestől, mert ha a betlehemest nem is engedték, annyi elég volt az ötvenes években, hogy a betlehemes játékban lévő rugós csillagra vörös csillagot rakjanak, így már mehetett.

Láttam, hallottam kántálást. Jöttek betlehemező cigánygyerekek. Nyáron a dohánysimításban, ősszel kukoricafosztásban hallottam az énekeket. A közösségi tevékenységek alkalmával mindenkor, mindenütt szólt az ének, a mese. Egymást húzták, viccelődtek, táncoltak egy szál citerára. Ez mind hatott rám, ezért nem volt számomra cseppet sem idegen, amikor elkezdődött a hetvenes évek elején az új népművészeti mozgalom. Végül is, a spontaneitás mellett kezdettől fogva meggyőződésem volt, hogy a saját gyökereinkből kell táplálkoznunk, bármilyen fajta közösségi kultúrát akarunk csinálni. Mindenféle divatnak behódolhatunk, meg át is vehetjük, persze. Azért volt szimpatikus az Illés együttes például, mert ők ezt kezdték el csinálni. Szerettem a Jethro Tullt meg a Beatlest, sőt a Rollingot is, de biztos voltam benne, hogy nem ezekre kell alapozni bármilyen fajta művészetet, mert ott voltak a példaképek Balassitól József Attilán át Nagy Lászlóig, Kormos Istvánig.

Nagy László, Kormos István meg Csoóri Sándor napi vendégek voltak nálunk, miután Pestre költöztünk. (Apám írt is mindőjükről egy-egy kötetrevalót.) Tőlük nagyon sokat tanultam az együttlétek során. Sugalmazták, mert ők is tudták, hogy a zenében, költészetben, festészetben, színházban, moziban a bartóki vonal tud jellegzetesen magyar lenni. Ez érdekli a világot, nem pedig az, hogy hogyan kopizunk másokat.

- A Lajtha-gyűjtéshez mikor és hogyan jutottál hozzá? A gimnáziumi időszakban, vagy azt követően?

- A gimnáziumi időszakban! 1972-ben érettségiztem, de ’70-ben már elkezdtem foglalkozni vele. Sebőéktől hallottam ilyen dalokat, meg a rádióban: Sárosi Bálint bejátszott belőlük a műsoraiban. 1970-től hallgattam ezeket úgy, hogy Kósa László néprajzos, apám egyik tanítványa (mellesleg Halmos Béla sógora) egyszerűen, kihozta nekem a Néprajzi Intézetből a Lajtha-lemezeket, én pedig átjátszottam magnóra azokat. Mire az egyik csomagot átjátszottam, a következő alkalommal elhozta a másikat. (A Pátria lemezsorozat darabjairól van szó.)

- Hogyan lett Kolinda a korai Vízöntőből, és hogyan kerültél át?

- A Kolinda 1974-ben alakult, mégpedig azért, mert Vas Jancsival (közismert nevén: Panyigával) egyre több huzavonánk volt, zenei szempontok miatt. Akkor még ő is benne volt a Vízöntőben. Én zeneileg jóval képzettebb voltam nála, és szerettem volna szintetizálni más tudásokat, forrásokat. Ő autodidakta, érdeklődő néprajzos volt. A gitártudáson túl, amit a latinban, az Orfeoban megtanult, egyre nehezebb volt neki lépést tartani a zenei színvonallal. Ez nem sértő számára, sőt ő is egyetért vele, miközben zseniális szövegeket írt és nagyon jókat fordított, bolgárból például. Azóta is él a köztudatban néhány dala. Fel is fogunk eleveníteni párat, alkalmas időben. Nagyon jól keresgélt, mint néprajzos, nagyon jó anyagokat szedett elő, de konfrontálódtunk.

Előtte jóval Lantos Iván kiszállt a zenekarból. Kapott egy csábító ajánlatot a vibrafonos Krúza Richárdtól, és egy évre elment vendéglátózni Hollandiába. Kint sok mindent hallott, és megtudta, hol tart az irányzat, amit akkor még nem neveztek világzenének. Olyan próbálkozásokat hallott, amikre itthon gondolni sem lehetett, mert annyira le voltunk ragadva önmagunk keresésében. Közben leveleztünk, és felmerült benne, hogy vesz keverőpultot és erősítő berendezést. Nekem pedig pick-upöt vett a hangszeremre. Megírta, hogy így és így képzeli el a népzene korszerű megszólalását, és hogy ha hazajön, próbáljunk ki valamit. (Mai napig megvannak a levelek.) Az egyik szál ez volt, a másik pedig a Panyigával való konfrontáció, ami azt eredményezte, hogy végül azt mondtam: toll a füledbe, váljunk szét! Akkor még ragaszkodott a név tulajdonjogához, mert már csak ő volt Vízöntő alapító tag, mivel Lantos külföldre ment, Dabasi Péter pedig a Kalákába távozott. (Egyébként attól lett Vízöntő, hogy mind a négy alapító tag a Vízöntő havában született.)

Néhány társammal úgy döntöttünk, hogy Panyiga, tiéd a név, mi pedig megyünk. Mindenki új néven törte a fejét. Amiről utólag senki sem szokott említést tenni: a Kolinda nevet Kamondy Ági hozta. Mindenki írt fel neveket, és ez az ő papírján volt.

Apámmal is megbeszéltem. Emlékszem, ő is segített nevet keresgélni. Annak ellenére, hogy én is lázadó voltam és sok mindenen veszekedtünk, bizonyos kérdésekben meg tudtunk egyezni. Sok mindenben támogatott engem, és sokat is tanultam tőle. Ettől függetlenül már 18 évesen elköltöztem otthonról.

A lényeg, hogy a Kolinda nevet egyöntetűen elfogadtuk, mert benne van a bartóki üzenet. A kolindálást, koledálást Bartók révén ismerte a köztudat, mégpedig a Szarvassá vált fiak története révén. A Cantata profana-ról mindenütt elmondta, hogy ez egy román kolinda. Hangfelvétel is készült arról, ahogyan ő maga felolvasta a szövegét, amit ő írt több száz változatból összesűrítve. Később megtudtam, hogy Bartók öt kötetnyi kolindát gyűjtött. Ismert több ezer változatot, én pedig nagyon jól tudom, hogy néhány jóból is milyen nehéz azt az egyet csinálni. A nevet tehát jónak találtuk. Akkor még nem volt szempont, hogy külföldön is jól csengő név legyen. (A Vízöntőt soha, sehol nem tudták rendesen kimondani.) A Kolinda csengése annyira bejött Nyugaton, hogy amikor kijutottunk Belgiumba, Franciaországba, kiderült, hogy jól hangzik, könnyen megjegyezhető mindenféle kultúrtörténeti maszlag nélkül is.

Megalapítottuk azt a Kolindát, amelyben benne volt Szabó Andris és Tzortzoglou Jorgosz, akik később Gépfolklórt csináltak. Kamondy Ági, Zsigmondi Ági és én voltunk még, bőgős nélkül. Aztán hazajött Lantos Iván, aki levélben paralel fűzte Dabasi Pétert is, mert Dabasi egy vagy két évre vállalta csak a Kalákát.

Amikor visszajött Iván, én vittem a Kolinda nevet. Hosszú hónapok egyezkedése után szélnek eresztettem ezt a formációt: én voltam a kemény szemét. Szemét egyébként nem, mert időben szóltam mindenkinek. Nem az volt, hogy szevasz, holnaptól ne gyere próbára, hanem hogy ezt tervezzük, lehet, hogy rád nem lesz szükség, próbálok egyezkedni Ivánnal.

Szabó Andrissal olyan jókat szólóztunk együtt hegedűvel, hogy őt nagyon szerettem volna megtartani. Jorgoszt már kevésbé, mert bár én sem voltam akkoriban a megbízhatóság csúcsa, ő kifejezetten trehány, késő, locsifecsi srác volt, akiből kezdett elegem lenni. Szerettem volna komoly melóba fogni, nem pedig ahogy esik, úgy puffan, hanem hogy készülj föl, gyakoroljunk, vigye mindenki haza az anyagot. Kísérletezzen, gyúrja, dolgozzon ki variációkat. Jorgosszal ezt nem lehetett.

1975-ben született meg az a négyes, amely ismertté vált. Dabasi Péter énekelt és  gitározott, én énekeltem és hegedültem. Lantos Iván fúvósként csatlakozott: töröksípon és mindenen játszott, csak bőgőn nem, ami az eredeti hangszere. Basszusgitárosnak Neszmélyi Imre (Tyutyu) jött, akit én azelőtt nem ismertem, de  rendes, jófej jazzkonzis gyerek volt. Ez volt a Kolinda második formációja. Aztán kiderült, hogy Neszmélyi Tyutyut – bár szereti a népi kultúrát –, inkább a jazz érdekli. Igazából az volt a baj, hogy nem tudott kreatív módon részt venni a munkánkban.

Végül Lantos lett a bőgős, és bevettük énekelni Zsigmondi Ágit. Ez volt az első klasszikus, komoly Kolinda-formáció, aminek neve lett: amivel az első nyugati turnét meg tudtuk csinálni, aminek az első lemezén én is játszom. 1975-ben vettük fel.

Kint voltunk Belgiumban téli turnén, még karácsonyra sem jöttünk haza. Azt mondták Belgiumban, hogy ha van kedvünk, átmehetünk Párizsba. Nekik volt kedvük, nekem nem, mert családom volt, szerettem volna hazajönni az ünnepekre. Már itt volt egy komoly konfrontáció. Ezen kívül, ők el szerettek volna menni a jazz felé, én viszont nem értek a jazzhez, mondtam. Maradok a közép-európai kultúrkörben, egyébként is tele van a tököm a turnézással, mert hideg van, fázom, és a sikerek sem tudnak feldobni, de szívesen visszajövök jövő nyáron. Veszekedtünk, vitatkoztunk, végül belementem, hogy menjünk át Párizsba. Akkor még szó sem volt lemezről, csak hogy van egy folk-klub, ahol érdemes lenne fellépni a két ünnep között. Kaptunk szállást, valami minimálbért, útiköltséget. Kedvesen meghallgattak minket, és leizzadtak az idős profik, nagy sikerű népzenészek, mert ilyet még nem hallottak! Az első vagy a második koncert után jött a Hexagone lemezcég képviselője, hogy gyerekek, maradjatok itt, kaptok stúdiót. Igaz, hogy Szilveszterre nem értek haza! Akkor csináltuk meg, a téli ünnepek során az első Kolinda-lemezt.

- Lehet-e azt az autentikus népzene hagyományaitól alaposan eltérő irányzatot a „városi népzene” címkével illetni?

- Nem, nem hiszem! Ma már talán igen, de akkor a városi népzene gyakorlatilag nem létezett, mert nem volt semmiféle mozgalmi és kultúrtörténeti háttere. Ez egy hamis kép! Maximum az éttermi cigányzenét lehetett annak tekinteni.

- Amit a Kolindával elkezdtetek, azt hogyan értékeled, mi volt?

- Szerintem vadonatúj dolog! Népzene-feldolgozás addig is volt, ám csak a műzene magas rétegeiben. Ilyen, hogy a magyar vagy kelet-európai népzenét úgy kezdje el valaki feldolgozni mint mi – akusztikus hangszerekkel, mégis hangosítva, olyan zenei elemeket beépítve, amelyek korszerűek, és populárisak is egyszerre, de mégsem lesz a végeredmény kommersz – előttünk nem volt. Ezt csak úgy lehetett megcsinálni, hogy mindegyikünk komoly szintű zenei képzettséggel rendelkezett, s különböző műfajokban jelentős ismeretanyaggal rendelkeztünk. Tehát, ha nem játszom nagy örömmel kamaszként Bartók-duókat Melis Lacival például, mert közös hegedűtanárunk volt, ha nincs komolyzenei képzettségem vagy ismeretanyagom, ha nem tudom, hol tart a XX. századi műzene, akkor nem tudok ebbe az irányba elmenni. (Anyám ötéves koromtól hurcolt hangversenyekre. Ojsztrahot hallgattunk Debrecenben.) Ha Lantos Ivánnak vagy Dabasi Péternek nincs jazzkultúra-ismerete, vagy nem tájékozottak a nyugati populáris, és az afrikai zenékben, és ha nem adjuk össze, amit egyenkén tudunk, akkor nem működött volna!

Lantos különben ma is Afrikába van belebolondulva, pedig már hazaköltözött Franciaországból. Van egy tanyája Kecskemét közelében. Generátorral szerzi az áramot. Afrikában azóta újabb fél évet töltött, és zenéket vett fel. Tehát, ha nincs ez a fajta kitekintésünk, soha nem tudunk elmenni ilyen irányba, ami nem erőszakos, erőltetett dolog volt, hanem ösztönös igény. Társult mellé az a hit, hogy a népzene nem halott anyag, hanem a saját képünkre alakítható nyersanyag. Magyarán: minden egyes nóta, amit a Kolindával, vagy a Vízöntővel és az Etnofonnal játszottam, az a saját ízlésünk és tudásunk lenyomata.

- 1976 és 1978 között három Kolinda-lemez jelent meg Franciaországban. Az akkori viszonyok között (amikorra pl. már rég szétverték a Syrius együttest) hogyan sikerült ezt az egyedülálló csodát véghezvinni?

- Úgy, hogy 1975-ben, amikor az első Kolinda-lemezt felvettük, a Jean-Jacques Faujére nevű nagyszakállas menedzser, a Hexagone lemezcég képviselője úgy állított oda, hogy gyerekek, három lemezt kell csinálni, az elsőt most! No, én azt mondtam, hogy ezt még vállalom, de amint hazaérünk, kiszálltam, mindenféle indulat nélkül.

Tehát, az úgy jöhetett létre, hogy ott egy, a népzenében közismert, bejáratott lemezcég (amelyik nem sokkal azután, hogy megjelent a Kolinda harmadik lemeze, tönkrement), jó időben, jó marketing-háttérrel és kapcsolatrendszerrel (tudtak turnékat szervezni) három évet felvállalt.

Minden Kolinda-lemez más formációval készült. Mi még együtt jöttünk haza, amikor az utánam jövő formációval turnéztak, akkor maradt kint Zsigmondi Ági meg Lantos Iván. Iván Franciaországban telepedett le, Ági pedig a férje miatt – összejött egy nagyon jó dobos gyerekkel – átkerült Amerikába.

Itthon Zelnik Jóskának köszönhetően létrejött egy lemezsorozat. Megjelent egy dupla Táncház-lemez Sebőékkel meg a Muzsikással, és egy kislemez-sorozat, hat vagy nyolc darab: Kolinda, Gépfolklór, Délibáb, a méhkeréki Kovács Tivadar, például. Kijött az Élő népzene-sorozat is. Azt hiszem, három darabja volt. Csinálhatott egyet a Muzsikás, Budai Ilona és a Vízöntő. Nagy Andris (Nagy László fia) készítette a grafikáját. A magyar díszítőművészet nap-szimbólumai voltak a borítókon, egymásra hajazó, különböző verziókban. Azon kívül alig lehetett kipréselni valamit a Hungarotonból. Ezért is készült el a belgiumi Vízöntő-lemez előbb, mint az itthon, pedig Claude Flagel etno-muzikológus a Fonti Musicalinak jóval később készítette velünk a felvételeket, mint a Hungaroton. Emlékszem, az is röhelyes volt, hogy nekem nyilatkoznom kellett az Interkoncert felé, (meg is van a papír), hogy a belga lemezen nem ugyanazokat a számokat játszuk, mint az itthonin. Azt gondolták, hogy a Flagel-féle lemez ellenfél lehet majd a nyugati piacon, miközben nem is terjesztették a határon túl ezt a sorozatot. Sajnos nem is jó a magyarországi lemez, de a semminél több. Látszik egy-két próbálkozás, amit addig nemigen lehetett hallani, de az jobbára autentikus lemez. Kínszenvedés volt a Hungarotonnal egyezkedni, egészen az úgynevezett rendszerváltásig. Amikor a Hungaroton szétment, privatizálták, Nádori Péterékkel (Quint) jobban lehetett boldogulni. Közben voltak átmenetek, amíg Hollós Máté kezében nem összpontosult a vezetés.

Emlékszem a Quint kiadóra: a szomszédunkban, a Falk Miksa utcában üzemelt. Velük például tudtam tárgyalni: megjelentették a kárpátaljai gyűjtésemet, meg egy Vízöntő-anyagot.

- Még mindig nem értem, hogyan engedte ki az Interkoncert Nyugatra olyan gyakran turnézni a Kolindát a hetvenes évek második felében?

- Táncegyüttessel utazni bevett szokás volt. Egy táncegyüttesnek a szakszervezet – a párttal karöltve – elintézett mindent hivatalból, és mehetett a menet. Utólag azért derültek ki érdekes dolgok. Megtudtuk, hogy egy ártatlan, arany, jópofa, melegszívű embert bérelt fel a BM annak idején, hogy tegyen jelentést ezekről az utakról. A szakszervezeti bizalmin kívül tehát még egy ilyen ember volt közöttünk, aki aztán megmutatta a füzetét: soha nem ártott senkinek. Megzsarolták, mert imádta ezt az egész közeget. (Egyébként a Ganzban dolgozott.) Neki ez szabadság-lehetőség volt. Elengedték munkából, ha napközben volt fellépése a Biharinak, és elengedték külföldre. Voltunk kint három heteket is néha. Elég hosszúak voltak ezek a táncos kint létek, és neki ez így megérte.

Amikor viszont zenekarként adtuk be az útlevélkérelmet, az baromi hosszú procedúra volt. Végül kaptunk egy-egy kék színű szolgálati útlevelet, amit az Interkoncert benntartott. Csak akkor lehetett kivenni, ha ők szerveztek és engedélyezték valami utat. A maguk jutalékáért (úgy emlékszem, a bevétel 15%-a volt) megszervezték a vízumokat is. Egyébként a bevétel 75%-át haza kellett hozni, forintosítani. Kint csak a 25%-át költhettük el.

Mi nem jattoltunk soha, mégsem emlékszem olyanra, hogy valaki bármikor is azt mondta volna, hogy nem, erre nincs lehetőség! Amikor a Kolindából kiszálltam: 1976. januárjában, egy ideig csak a szakszervezet berkein belül utazhattam. Nem tudom, a többieket másodjára hogyan engedték ki. Azt tudom, hogy amikor a Vízöntő is elkezdett önállóan utazni, bejáratott módon ott volt a kék útlevelünk. Összeszedtem és bevittem a kérelmeket, ők pedig a turnéra kiadták az útleveleket. Más kérdés, hogy nem intéztek el mindig mindent. Egy olasz koncert után két nappal Spanyolországban kellett játszanunk, de nem volt Franciaországon átutazó vízumunk. Bevittünk egy lemezünket Milanóba, a francia követségre, és elkezdtünk kunyerálni. Így adták meg az átutazó vízumot, és odaértünk Barcelonába. Hihetetlen trehányul, slendriánul intézték a menedzsment-részt, bár menedzselésről valójában szó sem volt, hiszen mi leveleztünk le mindent. A meghívás viszont némi torzítással érkezett be, mert ha tíz koncertünk volt, csak hatot jelentettünk be.

- Az itthoni lemezkiadási nehézségek ellenére ki járt jobban hosszú távon, a zenei pályafutását, fejlődését illetően: aki elment Nyugatra a Kolindával, vagy te, aki itthon maradtál?

- Ezt egyoldalúan tudom csak megítélni. Az én véleményem szerint én jártam jobban. Ennek több oka van. Az itthoni utat azért választottam, mert kezdettől fogva tudtam, amit Kőbányai Jancsi később meg is írt egy Lantosról szóló, nagyon jó tanulmányában, hogy ez a kultúra, amit mi képviselünk, csak innen érvényes – kifelé! Tehát, ha én kint élek és ott játszom ezt a zenét, az olyan változásokon mehet át, ami nem biztos, hogy jót tesz neki. Másrészt, elveszti a hitelét talán, de ha a hitelét nem, az originalitását, hogy innen való. Más kérdés, hogy a Vízöntővel mégis beleléptem ebbe a folyóba, mert elvesztettük a hazai pályát, annyi külföldi meghívásunk volt egy időben, hogy érdemes volt elvállalnunk. De, azt mégis csak hitelesen csináltuk végig.

Tanúja vagyok annak, amilyen változáson például Zsigmondi Ági átment. Itthon volt egy hétig 2005-ben, amikor a Kolindát összetrombitáltuk a Szigetre. Beszélgettünk sokat. Olyan jelentős változásokon ment át a viszonyulása a népi-paraszti kultúrához, népzenéhez – egyébként természetszerűen –, ami nem tett jót neki. Hallgatván az ottani dolgait, az már nem olyan izgalmas, mint a korábbi, itthoniak. A közelmúltban egyik éjszaka az Orfeoról ment egy nagyon jó dokumentumfilm a tévében. Ott Kamondy Ági és Zsigmondi Ági olyan improvizációt énekelnek, amitől borsózott a hátam, ami manapság ritkán fordul velem elő, sok mindent hallottam már az életben. A felvétel ’70-ben vagy ’71-ben készült. Annak még volt identitása!

Egyébként, amikor a világzene fogalma bejött (általános terminológiává vált, nem lehetett kikerülni), gondolkoztunk rajta, hogy lehetne ezt másként hívni, de nem volt már értelme. Mivel valamely népi kultúrából merítő zenéről van szó (mindegy, hogy ki mit csinál belőle), tekinthető identitás-zenének vagy azonosság-zenének.

A kérdésre visszatérve: én jártam jobban, függetlenül attól, hogy Iván is hazaköltözött, mert nem érezte kint jól magát. Rájött, hogy ehhez a kultúrkörhöz több köze van, mint a franciához. Ági már nem fog tudni hazajönni, mert Amerikából nehéz.

- Hány Vízöntő-lemezt sikerült kiadnotok itthon és külföldön?

- Amikor kiléptem a Kolindából 1976 elején, visszamentem Vízöntőnek, aztán megint összerúgtuk a port Vas Jancsival. Olyan nagy volt a zenei és a koncepciózus szakadék köztünk, hogy azt mondta, menjetek a francba! Elmegyek, abbahagyom a zenélést, tiéd a név! Tényleg elment, ami neki is hasznára vált: ma a legjobb néprajzosok egyike.(Az Orfeo miatt most megint hangszert vett a kezébe, mert Kamondy Ági nyüzsgésének köszönhetően csináltak egy retrospektív CD-t.) Rövid idő alatt kialakult a klasszikus Vízöntő-felállás: Cserepes Károly, Kiss Feri, Hasur Jancsi, és először Zsákay Győző volt a negyedik tag, őt Huszár Misi váltotta. Az igazi, nagy sikereket ez a négyes érte el külföldön. Itthon mindössze három lemezünk jelent meg, külföldön pedig négy.

- Melyeket tartod a legsikerültebbnek, legjelentősebbnek, és miért?

- A Villanypásztor reveláció volt: ott használtak először elektronikus hangzásokat ebben a zenében. Sokat lendített rajta, hogy Szörényi Levente volt a zenei rendező. Bátorított, abszolút mértékben támogatott. Nagyon jó füllel, hatalmas figyelemmel, és a sztárokra nem jellemző igényességgel követte végig a munkát. Vele Szvorák Kati Dalvándorlás című lemezén dolgoztunk előtte. Akkor ismertük meg erről az oldaláról, és felkértük, bár a Hungaroton nem örült neki.

A Gitania Expresst meg azért tartom egyfajta emelt szintnek, mert az a cigány folklór megközelítésének intellektuális, mégis élvezhető formája, amit azóta sem sikerült überelnie senkinek. Amik valóban jók és sikeresek, azok nem sokban különböznek az autentikus dolgok elementaritásától. Egy Parno Graszt attól jó, amitől az a közösségi kultúra jó, de nincs benne plusz, nincs benne kreativitás! Nagyon jól élik, amit megtanultak, és azt viszik tovább. A Gitania Expressben viszont rengeteg ötlet, humor, szellemesség van.

- Hogyan és miért ért véget a Vízöntő története?

- Gondold el, hogy egy jól gördülő szekér négy kerekéből kettő leválik és elgurul. Két keréken lehet ugyan fogatot hajtani, de nem ugyanúgy!

Azzal kezdődött, hogy Cserép (Cserepes) elkezdett saját karriert építeni. Akkoriban nagyon haragudtunk rá, ugyanis ez a Vízöntő az együttélés, együttgondolkozás, s minden vita ellenére a lételemünk volt. Természetes volt, hogy nem dolgozott senki semmi mást, csak kísértük a táncegyüttest, ami sok munkával járt, mert utána kellett nézni az eredeti népzenéknek, le kellett kagylózni, leírni, stílust gyakorolni. Mindenkinek megvolt a dolga a maga hangszerén. Otthon komponálgatott mindenki, vázlatokat csinált, ötleteket hozott. Evidens volt, hogy a hét öt napja délelőttjét együtt töltjük, próbálunk. Evidens volt, hogy saját felszerelést, saját buszt vásárolunk. Az első vállalkozók egyikei voltunk, legalábbis ebben a műfajban. Egymás nélkül lószart sem értünk! Nekem eszembe sem jutott saját karriert építeni, Cserépnek igen, ami elkezdte mérgezni a dolgokat. Amikor kiszállt, Huszár Misi elbizonytalanodott: másodikként ő ment el. Ott maradtunk Hasur Janival, és nem tudtunk két olyan „kereket” találni, amelyekkel tovább gördülhettünk volna. Vályi Nagy Tamást hívtuk bőgősnek, ami Jani ötlete volt. Én pedig felfedeztem Ágoston Bélát, fúvósként. Ha a bőgős is olyan kreatív ember, mint Béla, akkor lehet, hogy minden megy tovább, de nekem is elment a kedvem. Voltak mentális problémáim is, néha ittasan jelentem meg előadáson, próbán. És jött ez az új világ, amikor lehetőségem nyílt vállalkozni. Sikerült megvalósítanom akkori fő vágyamat: alapítani egy magyarországi független lemezkiadót. 1992-ben, amikor még játszott a Vízöntő.

- A szóló lemezeid mikortól jöttek? A Vízöntő kor volt az első, ugye?

- Nem! Előtte már megjelent egy lemezem az 1992-es sevillai világkiállításra.

- A saját kiadódnál jelent meg?

- Nem, a Honvéd Együttes adta ki. Óriási változást hoztak az életembe az 1991-92-es évek. 1991-ben ugyanis kiírtak egy pályázatot a Makovecz-épület zenéjére. Volt egy meghívott szerzőpáros, a Jenei-Vidovszky, akik állampénzen készítettek programzenét az épülethez. Emellett volt egy zenei pályázat, amire az Egy magyar tölgy mítoszai című anyagot írtam. Ezt a pályázatot a Makona nevű cég, Makovecz építészirodája írta ki, amit mostanában romboltak szét. Tehát, volt egy állami támogatottságú hivatalos zene, amihez külön erre a célra vásároltak egy hatalmas digitális rendszert. Ez annak megfelelő programzene volt, amit Makovecz elmondott, hogy mi az épület koncepciója. Mit képvisel a magyar pavilon: melyik a keleti oldala, melyik a nyugati imaginációja. Mi van alul, mi van felül, miért van hét tornya, mért van rajta félhold, karika, kereszt. Meg, hogy hol lesz filmvetítés, amikor vonulnak a látogatók az épületben, és hányadik percnél kezdődik el. Mikor érnek a folyosó azon részéhez, ahol ilyen vagy olyan hangokat szeretne, csakúgy, mint amikor bezárul a kapu. Ez az egész egy baromi, szívet-lelket, agyat felizgató koncepció volt, a pályázat pedig jeligés. 24 sávos magnószalagon kellett beadni, és én nyertem! 1992. januárjában volt a döntés. Ezt még Vízöntősként kezdem el csinálni, de már a saját nevemen. Mire a világkiállítás elkezdődött, a CD-t érdemesnek tartották támogatni. Makovecz nem szállt be pénzzel, de a Honvéd Együttes igen. Átvettem 500 darabot, a kiállítás bezárása után pedig kifizettem az árát.

A Vízöntő mellett minden energiámat erre a feladatra összpontosítottam. Samplereztem, hanggyűjteményeket vásároltam, madárhangokat például. Erre költöttem a nyugati turné pénzét! Ebbe a munkába rengeteget öltem, és közben jöttem rá, hogy a Vízöntőt abba kell hagynom.

Igazából, nem tudtunk megújulni az új tagokkal. Nem voltam elég erőszakos, Hasur Jani hatalmasodott el a zenekaron. Átvette az impresszálást: ő levelezett, tárgyalt. Neki volt a legjobb nyelvismerete, és volt benne ambíció. Egyre több levonásokat kért, hogy mennyit ér a munkája, de hogy kinek a számaival keresi a pénzt, (az enyémekkel, Cserépével meg Misiével), az nem fordult meg a fejében. Kicsit megcsömörlöttem, és volt ez az italozási gond. Jól összevesztünk, ami után eljöttem, de hivatalosan: kirúgtak a saját bandámból.

- Ennek a lemeznek a megjelentetése nem ösztönzött arra, hogy jobban jársz, ha magad adod ki a dolgaidat?

- Dehogynem! Egyébként is, láttam Nyugat-Európában, hogy a barátaim közül többen ilyen kis kiadókat hoztak létre már évtizedekkel ezelőtt, amik jól prosperálnak. Ennek abszolút hiányként éreztem itthon. A Hungarotonnal nem lehetett tárgyalni: megvolt a saját kiadási terve. Jókat, de keveset adtak ki.

- Lehet, hogy már a saját problémái is megvoltak.

- Igen, az öt évig elhúzódó privatizációs hercehurca, a konzorciumtól kezdve a stúdió felszámolásáig. Mi abból tudtuk megcsinálni a saját stúdiónkat, amit a Hungarotonnál kiárusítottak. Ötvenezer forintért kaptam meg olyan mikrofont, ami most négyezer euróba kerül. Ötvenezer forint akkor nagy pénz volt, de az akkori értékéhez képest negyedébe vagy ötödébe került a mikrofon kibontatlanul, zsírpapírba csomagoltan. Így kótyavetyélték el! Ami a röhej, hogy komolyzenei felvételekre a mi stúdiónkat hívták vissza. Bérmunkát végeztünk a tőlük vásárolt felszereléssel! Na de ez országosan igaz volt, sokkal nagyobb volumenben! Mi nem gazdagodtunk meg, mások, hasonló boltokon viszont igen!

1992-ben tehát létrehoztam az Etnofon Kiadót, ami nagyon sok buktatóval járt. Nem volt terjesztő! 2005-ben sikerült csak létrehoznunk a Hangvetőt, három kis társaság összefogásával. Ha terjesztés nem lenne, a zenekarok csak a koncertjeiken tudnák eladni a lemezeiket. Az lebegett a szemem előtt, hogy a Hungaroton csak elismert szakemberek elismert anyagait jelenteti meg, a valóságos mozgalomban történtekből semmit. És, mindenbe beleköt attól kezdve, hogy milyen legyen a borító. Én ezt sokkal szabadabban szerettem volna kezelni: fiatalosabban, lendületesebben, de a 17 év alatt kiderült, hogy ez nehéz. Nagyon sok féket kell beépíteni, mert a zenészek ugyanolyan pofátlanok, mint mi voltunk annak idején.

- Kizárólag népzenével foglalkozik a kiadód?

- Terminológia kérdése! A világzene kategóriába máshol mindent besöpörtek, de Magyarországon nem. Itt megkülönböztetünk autentikus parasztzenét, és világzenének nevezzük, amit már feldolgozott valamilyen szinten egy zenekar. Kezdettől fogva az volt a célom, hogy akár Szabados György is beférhessen, csak ezt a kultúrát képviselje! Az első röplapokon az állt, hogy ED, vagyis Etnofon Dokument, amely sorozat eredeti gyűjtéseket tartalmazott. Volt az ER, az Etnofon Revival, vagyis világzene, mai városi zenekarokkal. Nem az eredeti paraszti környezetből való, nem néprajzi dokumentum. A harmadik pedig az ES, Etnofon Stúdium, ami nem volt más, mint oktatási segédanyag. Aztán ezeket elhagytam, mert senkit sem érdekelt. Sorszám szerint haladva nincs szükség különböző betűjelzésekre. 

- Hány aranylemezzel büszkélkedhet a kiadód?

- Többel, mint amennyit hivatalosan elintéztünk: a Zurgó együttesével. Azért, mert ők kérték! Ahhoz, hogy elkészítsék a bekeretezett aranylemezt, igazolnom kell a teljes üzleti hátteret, számlákkal, kimutatásokkal: hogy ennyit átvett a Hangvető, ennyit eladtam én. Nem elég, ha a legyártott mennyiségről viszel igazolást! Nem foglalkozom vele, mert semmi jelentősége sincs. Az egész rendszer, úgy ahogy van, baromság!

- A magyar népzene tartja-e még magát az összeomlásban lévő zenei piacon?

- Nem a zenei piac van összeomló-félben, hanem a lemezkiadás! A koncertezés is a zenei piac része, ami élből más! Végérvényesen vége egy korszaknak. Lemez ma csupán promóciós céllal készül. Most abszolút mértékben a digitális terjesztés vette át az uralmat, és nem lineárisan, hanem ugrásszerűen növekszik az aránya! A mostani tinédzser korosztály számára már nem kulturális kegytárgy egy lemez, mert mindent az Internetről szednek le. Ugyanakkor, trafikáruvá vált mára a CD, illetve trafikáron készülhet el, viszont mégis drága. A valóban érdeklődő közönség sem képes megvenni az összes kiadványt, ami érdekes a számára, hanem megveszi százból egy ember. Körbeadják, lemásolják. Nagyon bíztam abban, hogy más közönségréteg, amelyik a népzene, a természet-közeli létforma iránt vonzódik, de leszámoltam ezzel az illúziómmal. Gondoltam, pár évig marad még a hanghordozás, de a jelenlegi formájában elszállt, sajnos. Miközben kialakult egy közönségréteg, amelyik ismét elkezdte az analóg lemezeket vásárolni, mert köztudott, hogy sokkal szebb a tónusa, hangminősége, de ez a vásárlóközönség nagyon szűk réteg.

A kiadást, meg az alkotást nyilván, nem fogom abbahagyni, de át kell térnem egy másik terjesztési módra.

- Ebben a helyzetben mik foglalkoztatnak jelenleg? Mi az, ami éltet, lelkesít még?

- Lelkesít minden munka, amiben fantáziát látok, ami izgalmat, örömet okoz. Most egy játékfilm zenéjét írom, ami – mellesleg – a népzenei és néptánc-mozgalomról szól, ahol rengeteg tánc van. A történet főszereplője egy amatőr együttes, amelyik rengeteg személyes konfliktuson keresztül, eljut a világhírig. Ez roppant izgalmas, nagy volumenű munka. 

- Vannak-e még érdekes külföldi fellépési lehetőségeid?

- Ha egy nyugati turnézás újból megvalósulna, belemennék, de kizárólag anyagi okokból. Semmilyen világmegváltás, vagy a kultúra ápolása nem cél, mert ezt a 35 év alatt sikerült megvalósítani. Most több ezer gyerek játszik népi hangszeren. Feltámadt a népzene! Vannak látványos magyar sikerek külföldön, de ezeknek fele sem igaz. Nem az a történet, mint a mi időnkben volt! Nyugat lehúzta a rolót. Már nem érdekli Kelet-Európa, mivel rengeteg izgalmas zene áramlott be innen. Telítődött a piac! Románok, albánok, bolgárok, ukránok, litvánok jönnek most.

Az viszont nagyon érdekel, és ebben az ügyben mindent megmozgatok, amit lehet, hogy kijusson a határon túli magyarság körébe az Etnofon, mert szegényeknek nincs módjuk megvenni a zenekart. Az idén sikerült Kárpátaljára eljutnunk. Szeretném, hogy Szlovákiában, Délvidéken és Erdélyben is koncertezhetnénk!

- A szóló projekteket talán az érzelemgazdagság jellemzi legjobban. Egyetértesz, vagy ennél azért árnyaltabb a kép?

- Nagyjából így van: nem tudok érzelmektől mentesen sem zenét írni, sem előadni. Húznak is néha, hogy én vagyok az utolsó romantikus magyar zeneszerző, miközben szándékosan kerülök minden szirupos, érzelmes és hatásvadász megoldást. Sokat kisérletezem a népi hangszerek és játékmódok elekronikával történő vegyítésével és olyan klasszikus hagyományok megújításával, mint pl. a vonósnégyes. A zene kegyelmi állapot számomra: híd a lét és nemlét, az álom és valóság, a földiek és égiek között. Gyógyító narkotikum.  

- Színházi munkáid és a filmzenéid közül melyeket szeretted legjobban?

- A Foltin Jolánnal közösen alkotott táncszínházi produkciókat (Asszonyok könyve, Lagzi) illetve a Roncsfilm és a Cigánytörvény c. filmek zenéjét. Persze ezekhez hozzájön még a legutóbbi munkám, A halálra táncoltatott leány c. játékfilmé is. Most éppen ezt szeretem legjobban. A jövő évi Filmszemlén mutatják be (talán).

- Az Etnofon Zenei Társulást a koncertezés igénye, vagy egyéb ok hívta életre? Ez lazább kötődést, együttműködést jelent a korábbi zenekaraidéhoz képest?

- Kizárólag a zene és a közösségi munka igénye ösztökélt. Bármi is történt az elmúlt évtizedekben a zene terén, azért a zenélés mégiscsak közösségi tevékenység maradt és az is fog maradni. A szerző lehet magányos, de a közös munka nekem nagyon hiányzott. Két évig bírtam zenekar nélkül. A mostani társulás sokáig meg fog maradni, mert lazább a kötődésünk, s a játék nem vérre megy nálunk. Most az ilyen felállásoknak jött el az ideje. Mindenki profi a maga posztján, de nem ebből él egyikőnk sem. Nincs viszály, a barátság és az én zeném köt össze minket.