Ma 2024. május 9. csütörtök, Gergely napja van

Bekezdett a Napra-Klub - Kultea Budapest, 2011. január 27.

Nem titkoltan a világzene népszerűsítése, esetlegesen újabb közönségréteg kiszolgálása a célja a hónap utolsó csütörtöki napján este 8-kor jelentkező koncertsorozatnak, amelyet az e stílust reprezentáló lemezeket terjesztő Hangvető hozott létre. A helyszín a belváros, pontosabban a Szent István Bazilika tőszomszédságában található patinás Kultea. Házigazdának pedig keresve sem lehetett volna rátermettebb alanyt találni a Napránál, amit percek alatt be is bizonyított a csapat.

A legelső jelek ugyan még nem erre utaltak: Both Miki a szokásos egyszálgitáros, búzamegérős intróval állt elő. (Érdekes összevetni a népdalt Sebőék kvázi archív felvételével, a Magyar világzene 1-3. válogatás-lemezről.) Az átmenet nélkül érkezett folytatás azonban annyira elütött a megszokottól, hogy rögvest elkészültem tőle. Szívbemarkoló, hiper-érzékenyen előadott Ballada szólalt meg, amelyet a Holdvilágos lemezről ismerhetünk. Ezt a síron túli szerelemről szóló csodálatos dalt soha nem hallottam még élőben, pedig igazán igyekszem követni a zenekar megmozdulásait. A Rég virtuóz hegedű-gitár ikerszólót eredményezett (ami a Napránál nem megy meglepetésszámba), váltott (férfi-női) énekkel.

A bombanővé érett, egyszersmind a táncos produkcióján jelentősen javító Krámli Kinga viszont meglepte a zenésztársait. (Az énekesnő körüli pozitívumok közti direkt összefüggést áltudományos módszerekkel sem sikerült kimutatnom, de dolgozom a projekten.) A srácok tudta nélkül összehozott egy óvodáskori (hangszeres) tablót, amit a színpad lépcsőjén helyeztek el a koncert idejére. A vak is láthatta, hogy Hegedűs Máté már akkoriban megérdemelte az arany hegedűt, amikor a fotó készült róla!

Ezek után mi következhetett volna más, mint a Pici ház, spéci gitárszóló közepette! Az „Az, hol én elmegyek” kezdetű népdal-feldolgozás hihetetlen érzelmi és dinamikai váltásokat hozott, a rá következő szám pedig ravasz közönség-tapsoltatást. Bejött! (Megelőlegezem: ahogyan az egész produkció.) Na de a Tulipános nehogy már szimpla „isztambuli ugrálós” legyen! Hát, nem is lett szimpla, mert csavartak rajta néhányat a stúdió-verzióhoz képest. A török-magyar megbékélés jegyében egy kis erdélyi zene érkezett olyan lenyűgöző előadásban, hogy jobbnak látta az ember, ha egy pislantásra sem távozik a nézőtérről, nehogy soha vissza nem térő pillanatokról találjon lemaradni!

A Sas Ferenc ihlette variációk sora pedig a legközelebbi Napra-klub alkalmával talán folytatódni fog. Újabb poén kell? Tessék! Azt játszotta a zenekar, mit kezdenének (naná, hogy muzsikáltak), ha a basszusgitárosuk túl sokat bénázna húrcsere közben. Jól szórakoztunk – Winter Csabi rovására (különösen, aki nem látta át azonnal a helyzetet). A ráadás kézenfekvő. Az első lemez címadó dala: Jaj a világ! Ebben a nótában pianissimo énekeltetni meg a közönséget? Ugyan! Más megközelítésben: mikor, ha nem most, és ez a hajmeresztő ötlet is tökéletesen bevált! A ráadás ráadása azonban nem annyira. Valaki kitalálta, hogy vigyék ki a tablót az előcsarnokba. Nem kellett volna, legalábbis még nem!

Mindenki rohant ugyanis a tényleg bűbájos Napra-óvoda csodájára, miközben azt véltem látni, hogy Both Miki még szívesen játszott volna. Sebaj, majd legközelebb! A nagy kérdés azonban fennmaradt: mi és/vagy ki jöhet még? Figyeljétek a Napra honlapját (www.napra.hu) és tóduljatok a gyárilag laza, vérbeli muzsikusokhoz egy újabb, zenei és verbális poénokkal teleszórt, ritkán játszott dalokkal fűszerezett, virtuóz, finomra hangolt Napra-koncertre, február 24-én!

olasz