A bemutatkozó album számunkra nagy csalódás volt, az elvesztegetett lehetőségek címszó alatt tároljuk, ám ezúttal sem tudunk jobb hírrel szolgálni.
El kell ismerni, kiforrottabbak a nóták, jobban húznak, finomabban összedolgozták őket, ám az összteljesítményre nem adnánk sokkal több pontot. Merthogy semmi érdekeset nem hallhatunk. Jó zenészek jól játszanak – középszerű dalokat. Nem titkoltan – Hughes rengeteget beszél erről – a hetvenes évek nagy rock-korszakának hangulatát és minőségét kívánják megidézni, ez szép és dicséretes szándék, szurkolnánk is nagyon, de…
Ahhoz olyan számokat is kell írni.
Mert ezek ezerszer hallott klisékből összegyúrt, sajnálatos módon unalmas történetek. Egy-két megmozdulásban mintha elkapnák a fonalat, ám véletlenül sem ezen az úton haladnak. Járt utat járatlanért – ismerjük a mondást, s ők betartották. Annyit sem kockáztatnak, mint egy fáradt nyugdíjas a zebrán.
Hughes és Bonamassa szólóanyagai többnyire izgalmasabbak, Sherinian vékonyka, Bonham elementáris dübörgése is kevésnek bizonyult, hogy felrázza-megrázza szürkébe feslett társait.
A pénztárgép mindenesetre szépen fog csilingelni.