Ha zongorahúrral fojtogatnak, akkor se tudom, hogy gitárosként, énekesként, avagy dalszerzőként a jobb. Sokáig hittem, ez így, együtt, ebben a kivételes minőségben, szóval ez lehetetlen, de aztán ahogyan egyre jobban belemélyedtem a vaskos Haynes-irodalomba, ráeszméltem: lehet.

Hogy egy orvosprofesszor barátom, persze más témában tett, örökérvényű megállapítását idézzem: olyannyira kivételes esetekben lehetséges, hogy az már a racionalitás határait feszegeti.

Az amerikai pali húszévesen tűnt fel, tehetsége gyorsan kiderült, az akkor fénykorát élő – évi 150 (!!!) koncertet adó - Allman Brothers Band vezéregyéniség, Dickey Betts saját bandájába hívta, majd évek múlva már a nagy Greg Allman fogadta a rocktörténeti csapatba. 1990-től már velük mozgott.

Öt évvel később életre hívta saját trióját, a Gov’t Mule-t. Ki gondolta volna ekkor, hogy legendát gördít útjára?

Warren Haynes pályafutása további részletezéséhez szabadságot kellene kivennie a szerzőnek és az olvasónak egyaránt. Maradjunk annyiban, 15 albumot tárt elénk saját csapatával, de hét Allman Brothers-en is játszott. Eddig. Mellesleg évente szervez jótékonysági koncerteket, s szívesen látott vendég jazzkörökben is.

Tales Of Ordinary Madness című anyaga (1993) hibátlan mestermű.

Új albuma még jobb.

Tíz dal – de micsoda tíz dal! A Man In Motion egyszeri és megismételhetetlen. A zsenialitás szobra. A tehetség himnusza.

Ezt a nagybetűs blues alkotást nem hiába készítette New Orleans-i (persze hogy neves) barátaival: soul, funky, reggae, folk, jam keveredik utánozhatatlan csodaelegyé.

Éppen ahogyan egy régi kávéreklám mondotta volt: a legtöbb, mi adható.