Magyarország nagy. Egykor, a jugoszláviai Újvidék antikváriumában például jól lehetett Esterházyt eladni, majd az árából strapabíró nadrágot venni a gyerkőcnek. (Most vitassa valaki az irodalom gyakorlati hasznát!) Hátam mögött dél, jobb kéz felől kelet. Romániában, egy Isten háta mögötti faluban, Zabolán a Pozsony Ferenc néprajzkutató által létrehozott Csángó Néprajzi Múzeum anyaga kenterbe veri a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum kiállított csángó gyűjteményét. Északnak fordulva. Rozsnyón a boci-szemű pincérlány anno kiszólította a konyhából Pistát, a magyar szakácsot, hogy kedvünkre rendelhessünk a számunkra idegen nyelvű étlapból. (Megjegyzem, kiskorú kísérőink olykor elbűvölőek is tudtak lenni.) A kör és a földrajzi játék bezárásaként két epizód a tavalyi nyárból: a kismartoni Esterházy-kastély pénztáránál a kínai lány is magyarul köszönt vissza, nem csak kolléganője. Fraknó várában pedig elérhető realitás a magyar nyelvű idegenvezetés.

Mondom: a magyar nemzet nagy! A felismerés örömére június 4-ét, a trianoni békediktátum aláírásának napját 2010-ben a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította az országgyűlés. Ebből az alkalomból első ízben rendeztek ünnepséget az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, amely esemény koronája (művészeti és minden más szempontból) a Kossuth-díjas galántai Ghymes zenekar helyenként népzenei ihletettségű, de szuverén, egyszersmind költői szövegekkel ható műsora volt.

A koncert helyszínéül a skanzen postaépülete és a szélmalom közötti tér szolgált. A fedetlen színpadot eléggé el nem ítélhető módon a tűző napra állították, amely tényező – sajnálatos módon – időben bekorlátozta az előadást. Mi, közönség bőven elviseltük volna a folytatást, a muzsikusok kevésbé. De, kezdjük az elején a beszámolót, ahogyan illik!

A felvezetőt az alkalomhoz illesztve választották meg a Szarka-testvérek: a Militaris Congratulationt vették elő az 1996-ban kiadott Tűzugrás című albumról (emlékezetes sora: „jaj, szegény magyarok”). A történelmi időkről való megemlékezés után az új lemez, a Szikraszemű címadó dala villant, szenvedélyes hangú jazzes szaxofonszólóval ékesítve. (A szám eredetileg a Dózsa című táncjáték meghatározó darabja. Aligha véletlenül írta Szarka Tamás akkor, amikor. Vagy agyamra ment aktuális olvasmányélményem, a Németh László drámáiról szóló tanulmánykötet?) A Vándorének egy másik Ghymes-táncjáték, a Benyovszky, általánosítva pedig a nyughatatlan lelkek hitvallása. A séróból nyomott instrumentális sláger, a Kétszaxis ma igen energikusra sikeredett, amit aligha bánt bárki is. Az eredetileg az új lemezen hallható A bor a vér a beteljesületlen szerelem balladája, amely csillogó hangszereléssel nyugtatta meg a közönséget. A Ződ hajnal ironikusan vidám történet egy plázacicával kötött könnyelmű házasságról, hiszen „nincs az az ész, ami akkor kell, mikor nősül az ember”, de sebaj, érkezik a vigasz előbb-utóbb: „egy pohár víz, de konyakkal”! (Hiába, aki mer, az nyel!) Végül, a himnikus szépségű Kézfogás méltónak bizonyult a nap részleges, késő délutáni zárásához. (A produkció egészének egyetlen negatívuma: az új billentyűs, Rácz Roland kevésbé invenciózusnak mutatkozott, mint elődje, a magyar blues élvonalába tartozó sokoldalú muzsikus, Nagy Szabolcs.)

Így a zömmel a határon túlról verbuvált 1400 fős gyermekkórus tagjai közül nem kevesen nem csak a friss, de felemásra sikeredett megemlékezés (kordont vontak az ünneplők és az ünneplőbbek közé), hanem az azt követő rövid, de felemelő koncert emlékéből, hangulatából is hazavihettek valamit. Az Ópusztaszerre ellátogatott felnőttek pedig felhőtlenül szórakozhatnak majd - egy valamikori komplett Ghymes-koncerten, amit a hőguta-mentes esti órákban rendeznek.