Pedig olyan sokat ígérően indult a történet: a rocktörténelem klasszikus megatorkai, a Zenekarok Zenekarából (Toto) ismert Bobby Kimball és a nagy sikert befutott Survivor frontembere, Jimi Jamison együtt bombázza hallójáratainkat – még szép, hogy érdekes!

Nem először csalódtunk.

A produkcióra ugyanis könnyedén kiírhatnánk azt is: csak itt, csak most!

Sajnos.

A vásári hangulat adott: sokadik hallgatás után sem ragad egyetlen emlékezetes momentum sem a fejben. Pedig kértek dalt Richard Page-től (Mr. Mister), Jim Peterik-től (Survivor, Pride Of Lions), Randy Goodrum-tól (Steve Perry, Toto) – a végeredmény ismeretében aligha nyúlok mellé, ha azt mondom: említett urak a kevésbé sikerült darabjaikat bányászták elő a fiók mélyéből.

Kimball és Jamison jól énekel még mindig – csendben jegyzem meg: stúdióban… -, ám izgalom annyi ebben a lemezben, mint egy nyikorgó buszajtóban.

Kiszámítható. Sematikus. Unalmas.

Persze, nincs kétségem, sokan fogják dicsérni a lemezt, szépen megturnéztatják is a főszereplők, gond egy szál se, értem én, hogy fizetni köll a számlákat.

Így múlik el a világ dicsősége.

De azért ne legyünk kíméletlenek.

Ha egyetlen emlékezetes pillanatot kéne felidéznem, no, az megvan: széles mosollyal átnyújtottam egy barátomnak azzal a kommentárral, hogy ez bizony az övé – pénztártól való távozás után panaszt nem fogadok el!