Ideje volt tehát kézzel fogható életjelet produkálniuk magukról, amit úgy oldottak meg, hogy az egy múltbéli, pillanatnyi állapotot is tükröz. Nincs ezzel semmi gond, sőt lehetőséget ad bizonyos szempontból kettős mércével mérni, amit azért érdemes megtenni, mert a Kéknyúl időközben fokozta az önmaga által diktált tempót. Egyelőre maradjunk a hangzóanyag értékelésénél.
A kilenc instrumentális darabból csupán az első idegen: Reuben Wilson-szerzemény, a többi Premecz és/vagy a zenekar másik oszlopa, a Ghymes tagjaként széles körben megismert altós, Jász András témája. Mindez azt is jelzi, hogy a Kéknyúl kvázi kétpólusú zenekar: a Hammond mellett szaxofonokra épít. (Jász mellett a tenoros Ávéd János szerepe is jelentős.) El kell ismernem ugyanakkor (nem esik nehezemre), hogy amikor jazzrockot említettem az írás elején, az kimeríti az általánosítás fogalmát, hiszen funky- és blues-elemeket is bőven tartalmaz ez a szólókkal teletűzdelt, kellemes muzsika.
Ami pedig a lemezanyag szerkezetét illeti: egyetlen szám lóg ki a sorból, mégpedig a már említett Reuben Wilson-darab, amely minden valószínűség szerint a tiszteletadás okán került a műsorba, lévén szó a Hammond egyik nagymesteréről. Annyi a baj vele, hogy érződik rajta: egy korábbi éra szellemi terméke.
A saját szerzemények arányaira és változatosságára egyetlen rossz szavam sem lehet. A muzsikusok akkori tudásuk legjavát adják. Mégis.
A lemez felvétele óta eltelt időben tovább érett, csiszolódott a társaság. Zádor Tamás gitáros például még több játék lehetőséget kapott. A két szaxis (bocs, András!) pedig immár ikerszólót is tud. Szóval: szerethető a lemez, de a Kéknyúl érezhetően tovább fejlődött a felvétele óta! Magyarról magyarra fordítva: a koncertjük, amelyre alkalmad nyílik elmenni, kihagyhatatlan! Addig is, a CD begyűjtése erősen javallt, és nem csupán a bulira való rákészülés végett.