Amikor ’99-ben a(z akkor még) Dream Theater-vezér Mike Portnoy életre hívta hobbyzenekarnak induló baráti alakulatát, saját bevallása szerint meg sem fordult a fejében, hogy ekkora sikereket aratnak majd. Pedig szupergrup lévén, elvégre legendás progrock alakulatok – Marillion, Flower Kings, Spock’s Beard – tagjai alkotják, bizonyos üzleti megfontolások alapján is kellően alátámasztható a történet, ám.

Itt másról van szó. Ez a project, úgy ahogyan van, nagy ívben sz…ik a mai világra. Itt nem a marketing, nem a zöldhasú, nem a piac alapján zajlanak az események. Ezek a fickók roppant régimódiak, ezért divatjamúlt gondolkodással alkotnak korszerűtlen muzsikát. Amikor ritka szabadidejükben – hiszen mindannyian játszanak anyazenekaraik mellett egyéb alakulatokban, igazi munkamániások valamennyien – összejönnek, akkor ÖRÖMZENÉLNEK.

Pfúj! Micsoda avittas eszmék, mily’ begyepesedett szemlélet! Szerencsétlenek még mindig a hetvenes években élnek, édes istenem! Felháborító már maga az, hogy tripla cédét jelentetnek meg egy teljes manchesteri buli anyagával! Beteg lelkek ezek, hisz már az első korongon is csak egy dal található, amely 79 perces! A második lemezen is csak három nóta van, köztük egy 32 és egy 29 perces tétel! És a harmadik cédét zárja egy 33 perces darab! És csak szárnyalnak, csak hömpölyögnek, csak mesélnek, csak repülnek, csak merengenek, csak elvarázsolnak - csak zenélnek.

Mondom, hogy tök ódivatú, sérült faszik, nem értik, mi a lényeg ebben a szép új világban. Nem kétséges, ezeknek lejárt az idejük, végük van, a rádiókba és a tévékbe se kerülnek be, így aztán nem is léteznek.

Csak az olyan hülyék hallgatják, mint én.