Joe barátunk kitartó fickó, már két éve készült az új jelenésre, tavaly többször is beharangozták az albumot – amely csak nem látott napvilágot. Aztán szépen-lassan kiderült, annyi nem várt nehézséggel kellett megküzdenie a főnöknek, hogy más régen feladta volna. Például tragikus hirtelenséggel elhunyt jóbarátja-alkotótársa-hangmérnöke, a fájdalom hónapokra leállította a projectet. Aztán amikor összeszedte magát, arról volt szó, hogy ezúttal Bobby Kimball – mondottam volt: Toto-rajongás… - erősíti a nótákat énekével – ebből sem lett semmi, máig publikálatlan okok miatt (Bobby utóbbi évekbeli megmozdulásai ismeretében – jobb így…). A kiadóval is lettek gondok, persze, ha jön a baj, csőstül jön.
De Joe Vana mindent legyőzött – a végeredmény ismeretében másodpercig nem kétséges: kalapot emelünk előtte. Kitartásáért és produkciójáért egyaránt.
Az album ugyanis az esztendő egyik legkellemesebb meglepetése: igazi, nagybetűs, a legszebb időket idéző west coast-os aor. Hja, kérem, Mr. Vana egy bizonyos Tommy Denander-t kért fel a nóták végső formába öntésére – a megszólított „mellesleg” felnyomta a gitárszólókat is, a hogyanról csak azért nem értekezünk, mert minek arról elmélkedni, hogy az ég kék, a fű meg zöld.
Több nótát is erősít Tony Levin basszusfenomén és Pat Mastelotto dobguru, de a helyi, Vana baráti köréből kikerülő zenészek is profi munkát végeztek.
Joe pedig olyan érzelemgazdagon, olyan átéléssel dalol, hogy (az idei termésben) vita nélkül ott a helye Rob Moratti, Lars Safsund és Fergie mellett.
Az album címe: tagadhatatlan.
Ennek a tizenkét dalnak a meghallgatása után az aor-hívők egyként fogják kórusban kiáltani: az bizony!