New Orleans maga.

Magyarhonban keveseknek keveset mond, hogy ’69-ben a The Meters tagjaként indult hódító útra – akkora és olyan funky-t nyomtak, hogy senki sem azóta. A négy feka fickó úgy gurult, zakatolt, lüktetett, szaggatott, ahogy senki sem – nemhogy a környéken, de még a föld kerekén sem – de vajh’ miért is lettek volna máshol-mások, kik jobban tudták-értették volna ezt a mocskos-büdös-ragadós-édes-őrületes zenét, mint ez a fekete négyesfogat?!

A The Meters utánozhatatlan. Valamennyi lemezük kuriózum. Újratámadásuk – néhány éve – infarktusközeli élmény.

George Porter Jr. mindig is a legaktívabb tag volt – az a basszusgitáros, ki a ’68-as Fenderén mindig és folyamatosan visszahozott valamit az áldott idők szent emlékeiből.

Játszik folyamatosan, számtalan produkcióban, persze csak a legnagyobbakkal. Idén például a 7 Walkers gárdájában – írtunk róla! -, vagy Warren Haynes albumán – hogyne ajánlottuk volna! -, s most jelentkezett saját bandájával. A Runnin’ Pardners évek óta nyomul a klubokban, George a legtehetségesebb New Orleans-i fiatalokkal vette körbe magát, még jó – Mester és tanítványai.

Albumukon a The Meters első éveit vették górcső alá – múlt a jelenben.

Írjak ilyeneket, hogy zseniális, félelmetes, csodálatos, magával ragadó?

Persze.

Inkább mást mondok.

George igazi varázsló. Átnyújtja azt, amit rég elveszettnek hittünk.

Igen, valóban a hitünket adta vissza.