Végigfutva a dalokon: a címadó rögvest megadja az alaphangot, vagy ha úgy tetszik: az alaphangulatot. Szomorúságról ennyire vidáman énekelni, lendületesen csapva a (képletes és valóságos) húrokba – hogy a zene és a szöveg határozott ellentmondásba keveredjen – nem semmi felütés! Az Új egeken – bámulatosan légies stíluskavalkád. Az igazi varázslat ezután következik: a Sámán című vérfagyasztó cigány woodoo (már ha létezik ilyesmi, de hát halljuk, hogy létezik), pszichedelikus elszállással, a minden megjelenésére, produktumára odafigyelést igénylő hegedűs, Kézdy Luca vendégeskedésével, vezérletével. A Dunna nem tesz kevesebbet az etno-blues határainak feszegetésénél – ám azt hihetetlen puhasággal, melegséggel. A Cseresznyefa és a Török inkább zeneileg izgalmas, a szövegviláguk sajnos kissé közhelyes néhol. A Gipsy blues pontosan fedi, amit a címe hirdet, félig angolul, félig magyarul előadva. A Hét szeretőm mondhatni, a pozitív felhangja, ellenpólusa ugyanennek az életérzésnek. A Csiribiri játékosan kedves összefoglalása az eddig hallottaknak, vagyis a teljes lemezanyagnak.
Azt írják róluk valahol, hogy a nomád életmód és zenészlét jellemzi az együttest, egyelőre Szerbia, Magyarország, Spanyolország és Kolumbia országútjain, színpadain. Ennek mikéntjére, működésére magam is kíváncsi vagyok. (Bízom benne, hogy egy interjúból kiderül mielőbb.) Úgy vélem, nagyjából ennek sikerén áll vagy bukik az Ethnómada jelene és jövője.
Annyi azonban már most bizonyos: a „magánexport” révén külföldre kerülő lemez-példányok Magyarország ekképpen élhető, de sokak által vágyott szabadságát is hirdetik a nyelvünk hírhedt nehézségén felülemelkedni képes (bízom benne: hálás) hallgatóságnak. Mindez persze nem zárja ki az itthoni, általam kötelezően előírt rájuk figyelést!