Ma 2024. május 1. szerda, Fülöp napja van

ETHNÓMADA Keserédes

Mindig felfokozott a várakozás, amikor világzenére hangolódott nemzetközi muzsikusgárda rándul össze lemezfelvételre. Természetes, hogy – a munkálatok előtt és közben - mindenki beteszi a közös „kincsestárba”, mindazt, amit addig gyűjtött, magába szívott. A tudást, a tehetséget, nem utolsósorban pedig a zenei anyanyelvét. És, ahogyan a könyveknek, úgy az ilyen produkcióknak is megvan a maguk sorsa. Vagy sikerül vele színpadra lépniük az alkotóknak, vagy „csupán” CD-re préselten létezik, lélegzik tovább egy alaposan, vagy nagy vonalakban feltérképezett, felfedezett mikrovilág. Alakuljon bárhogyan, az efféle CD-k különleges művészi érték hordozójává válnak.

Nem történt, nem történhetett ez másként a spanyol-magyar Ethnómada gazdagon ritmizált bemutatkozó albumával sem. Érdekes „adalékanyagokkal” dúsított: magyar cigány népzene, flamenco, latin, balkáni muzsika, olykor „gipsy” blues elegyedik, folyik egymásba speciális adagolásban, az összetevőket külön-külön, de alaposan elkeverve, új, magasabb minőséget teremtve. Mindezt gyönyörű, (általában) magyar nyelvű éneklés (az általam egyelőre ismeretlen Maria Keck jóvoltából, akinek neve a fenti módon került rá a CD-borítóra) és nagyszerű hangszeres játék-teljesítmény szavatolja.

Végigfutva a dalokon: a címadó rögvest megadja az alaphangot, vagy ha úgy tetszik: az alaphangulatot. Szomorúságról ennyire vidáman énekelni, lendületesen csapva a (képletes és valóságos) húrokba – hogy a zene és a szöveg határozott ellentmondásba keveredjen – nem semmi felütés! Az Új egeken – bámulatosan légies stíluskavalkád. Az igazi varázslat ezután következik: a Sámán című vérfagyasztó cigány woodoo (már ha létezik ilyesmi, de hát halljuk, hogy létezik), pszichedelikus elszállással, a minden megjelenésére, produktumára odafigyelést igénylő hegedűs, Kézdy Luca vendégeskedésével, vezérletével. A Dunna nem tesz kevesebbet az etno-blues határainak feszegetésénél – ám azt hihetetlen puhasággal, melegséggel. A Cseresznyefa és a Török inkább zeneileg izgalmas, a szövegviláguk sajnos kissé közhelyes néhol. A Gipsy blues pontosan fedi, amit a címe hirdet, félig angolul, félig magyarul előadva. A Hét szeretőm mondhatni, a pozitív felhangja, ellenpólusa ugyanennek az életérzésnek. A Csiribiri játékosan kedves összefoglalása az eddig hallottaknak, vagyis a teljes lemezanyagnak.

Azt írják róluk valahol, hogy a nomád életmód és zenészlét jellemzi az együttest, egyelőre Szerbia, Magyarország, Spanyolország és Kolumbia országútjain, színpadain. Ennek mikéntjére, működésére magam is kíváncsi vagyok. (Bízom benne, hogy egy interjúból kiderül mielőbb.) Úgy vélem, nagyjából ennek sikerén áll vagy bukik az Ethnómada jelene és jövője.

Annyi azonban már most bizonyos: a „magánexport” révén külföldre kerülő lemez-példányok Magyarország ekképpen élhető, de sokak által vágyott szabadságát is hirdetik a nyelvünk hírhedt nehézségén felülemelkedni képes (bízom benne: hálás) hallgatóságnak. Mindez persze nem zárja ki az itthoni, általam kötelezően előírt rájuk figyelést!

olasz