Tony Grey Moving-ján ismertem meg az indiai gitárost, aztán amikor újra hallottam sajátos játékát az Aka Moon egyébiránt zseniális Guitars lemezén, már biztos voltam benne, ha törik, ha szakad, ettől a palitól kell nekem anyag (egyelőre hallgatnivalóban gondolkodom…).

Ugyan évek óta nem működik a fusion méltán legendává nemesült legjelentősebb társulata, ám mindegyik Tribal Tech-tag a nevükhöz méltó produkciókkal rukkol elő. Nincs ez másként Scott Kinsey-vel sem, akit joggal tartanak napjaink egyik legfontosabb billentyűsének.

Nincs abban semmi túlzás, ha szupertriónak nevezzük eme kivételes formációt, sőt, tulajdonképpen a lehető legnagyobb mértékletességről tanúbizonyságot téve csupán nevén neveztük a dolgokat.

Akadnak ünnepi pillanatok, amikor bátran és töprengés nélkül sutba dobhatjuk a sematikus gondolatvázlatokat, hogy in medias res kinyilvánítsuk: kérem tisztelettel, ez bizony örökérvényű darab.

Nem csodálkozom, ha valaki kutat a memóriájában e név hallatán. Szinte csak a szakmabeliek, no meg a megveszekedett zeneőrültek ismerik őt, akiről bátran elmondhatjuk: napjaink egyik legnagyobb gitárosa.

Az egyik legtekintélyesebb tengerentúli jazzkritikus az egytől ötig terjedő skálán hatosra értékelte ezt a 2007-es albumot. Véletlenül sem veszítette el józan eszét a neves ítész.

A world music több évtizede van már jelen a zenei-szellemi életünkben, ám mégsem elég rég ahhoz, hogy kikristályosodjék a definíciója. „A világzenébe minden népzenei gyökerű, kötődésű vagy ihletettségű mű belefér” – írta Marton László Távolodó a négy CD-t tartalmazó antológiához tartozó elegáns füzetben, az anyag szerkesztőjeként. És ha leírta, meg is kellett mutatnia, miként képzeli el mindezt.